Még meg sem melegedett az új bicikli a garázsban, amikor komám máris egy konkrét tervvel  rukkolt elő: azt javasolta, hogy emeljük a közelgő augusztus 20-i ünnepség fényét a magunk részéről egy monstre túra megtételével, összesen körülbelül hetven kilométert erdei terepen letekerve, mindezt két napra elosztva, hogy jusson időnk a környék látnivalóinak alapos megszemlélésére, különben is, hetven kilométer az hetven kilométer.
Számomra, aki addig maximum a város határában húzódó szőlőhegyig közlekedett két keréken, ekkora táv megtétele egyenesen utópisztikusnak tűnt, komám azonban magabiztosan jelentette ki: abszolút bírni fogjuk a tempót, és hogy ennek nyomatékot adjon, vadul ismertetni kezdte a részleteket.

Budapest déli fertályából indul és a nagykőrösi tanyavilágig fut a híres-neves Kőrösi Út, amely egykor az ország egyik legforgalmasabb szekérútjának számított: itt hordták fel terményeiket a kunsági parasztok a pesti piacokra, itt lógatták fel elrettentésül az útmenti fákra a környéken összefogdosott betyárokat (voltak szép számmal), itt menekültek 1944 telén, az ukrán frontok előrenyomulásakor az alföldi csendőrök szekerek százain Budapest irányába, és a helyiek szerint itt grasszáltak negyven éven keresztül a szovjet hadsereg ittfelejtett egységei Inárcs és a Vacsi-erdő térségében, iszonyatos porfelhőt kavarva maguk körül.
A múlt nyomai itt-ott még fellelhetők: az út mentén valamikor egymást követő fogadók, csárdák közül néhány még ma is megvan, némelyik ha egyszerű kocsmaként is, de működik, és az Újlengyel község közelében fekvő Akasztó-dombon is álltak még a közelmúltban azok a vén akácfák, amikre az ország utolsó betyárbandáját lógatták fel.
Maga az út jórészt a Gombos-Pótharaszti-, majd a Vacsi-erdő lombkoronája alatt fut, szinte teljes hosszában háborítatlanul. Szárazságban a homoktól, esős időben a sártól nem lehet rajta közlekedni, autónak nyomát sem látni, ma pedig senki sem jár szekérrel.
Már évek óta tervezgettük, hogy egyszer fogjuk a hálózsákunkat meg néhány üveg szíverősítőt, és két-három nap alatt szolidan végigkocogunk a Kőrösi Út teljes hosszán, mintegy tisztelegve a régmúlt dicsősége előtt. Akkoriban ugyan az ötleteket lényegesen egyszerűbben meg lehetett valósítani – még mobiltelefon sem volt – valahogy mégsem került sor rá. Most viszont teljesen evidensnek tűnt, hogy a komám ezt az útvonalat ajánlja a kétnapos túránkhoz.

A felkészülés első állomásán minden szóba jöhető szerszámot összeszedtünk a garázsból, a másfél kilós autópumpámat is mellédobva egy nagy reklámszatyorba tekertük őket, és elhelyeztük annak a dromedár csővázas hátizsáknak az alján, amelyet a komám valamikor a rendszerváltás környékén cserkészett be Egerben, és hogy végre hasznát is vegye, azt a tervet dolgozta ki, hogy minden holmit abba pakolunk be, hogy felválta cipelhessük majd a túra folyamán.
Bedobáltam a szerszámok mellé néhány üveg Arany Ászok sört, valamint az 1981-es Csanyik-völgyi úttörőtáborozásom alkalmából vásárolt csehszlovák hálózsákomat, ezzel a csővázas gyakorlatilag meg is telt. Komám biztosított róla, hogy jól van ez így, hiszen ő hoz egy oldal szalonnát meg egy kétkilós nagy veknit, valamint három-négy kiló paradicsomot és hagymát a kertből, mindezeket reklámszatyorba teszi és a kormányára akasztja, hiszen úgyis fogyóeszközről van szó. Ezzel az előkészületet gyakorlatilag befejezettnek tekintettük.

Eljött az indulás napja. A reggeli órákat sikerült meghatározhatatlan tötymörgéssel töltenünk - ez, mint később is gyakran megtapasztaltuk, típushibája a gyenge akaratú túrázónak - ráadásul különféle vodkákat ittunk áldomásként a hőstettre, aminek véghezviteléhez készülődtünk, és akkor szálltunk nyeregbe, amikor már fullasztó volt a hőség, és nem bírtunk több felest inni. A gyomrunk égett, a szesztől dehidratálódtunk és ingerültek lettünk, a fejünk hasogatott, én még szédültem is kissé - elindult hát  a Nagy Kaland.
Nagyon gyorsan beigazolódott az a sejtésünk, hogy a vodkázás önmagában nem jelent komoly problémát, az alkoholt az ember viszonylag hamar kitekeri magából, a csővázas hátizsák ellen viszont nincs semmiféle gyógyír. A csővázas hátizsák - akármilyen hátizsák, de a csővázas különösen - a biciklis elsőszámú ellensége. Már a második faluban be szerettük volna vágni az árokba, és csak azért nem tettük, mert a kincset érő sörporciónkat hely híján már nem tudtuk a komám kormányán lengedező reklámszatyrokba tuszkolni –mellesleg a lengedező reklámszatyor szintén nem tartozik a túrázó ajánlott felszerelései közé.
A megpakolt zsák alatt a hátamon óriás izzadtságfolt alakult ki, ide csapódott be minden egyes bukkanónál a jó öreg csőváz, kedélyesen lapogatva gerincoszlopomat. A zsák alján elhelyezett szatyorból a szerszámok megkezdték vándorlásukat: a pumpa és a huszonkettes villáskulcs vezérletével elindultak, hogy behatoljanak a gerinc mellett, ügyesen kicselezzék a tüdőlebenyeket, hogy végül alien módjára bújjanak ki a túloldalon, valahol a solarplexus tájékán.
- Ha egyszer hazaérünk, az első dolgunk az lesz, hogy csomagtartót veszünk a bicajokra! - üvöltöttem át e heroikus küzdelem során komámnak, aki viszont a reklámszatyrokban passzírozódó paradicsomokkal volt elfoglalva, amelyek minduntalan beakadtak a küllők közé.

Csévharaszt község táján fordult komolyra a helyzet, ott találkoztunk először a biciklis legádázabb ellenségével, a territóriumának határait igencsak rugalmasan kezelő, kuvasz típusú kutyával, amelynek kedvenc eledele a turista, és nem, sajnos itt nincs felcserélve a sorrend.
A kutya és a biciklis közötti kapcsolat alapproblémája az, hogy a kutya meg van győződve arról, hogy a gyorsan fel-le mozgó boka egy olyan ellenséges lény, amelytől azonnal meg kell szabadítani a felségterületet, ezáltal amikor a biciklis - egyébként logikusan - megpróbál gyorsítani, a kutyának még inkább elborul az agya, és még vadabbul támad bokára. Az átlagos kutyát persze le tudjuk rázni, hiszen amint eléri a védett terület határát, lelassít és visszafordul, esetleg küld még utánunk néhány nyomdafestéket nem tűrő vakkantást, de a status quo helyreáll - a kuvasz típusú kutyák viszont egy-egy ilyen affér során egész egyszerűen elfelejtik, meddig tart a territóriumuk, és képesek kilométereken át üldözni szegény turistát.
Évek hosszú során két technikát is sikerült kidolgozni a leküzdésükre: az egyik a barátságos, de kissé kockázatos „lassíts” módszer, ekkor a biciklisnek, amint meglátja a kutyát, le kell lassítania, majd szemkontaktus és lehetőleg félelemérzet nélkül óvatosan el kell tekernie a jószág mellett (a legjobb, ha az ember ilyenkor valami kedélyes dalt dudorász). A másik, kevésbé barátságos megoldás az ősi vándorok furkósbotját használja fel, ez a tárgy – egy vastagabb faág -  minden erdő szélen fellelhető. Amikor a dög támadásra készül, határozottan meglóbáljuk a botot, ezzel egyidejűleg rákiáltunk a jószágra, így jelezzük, hogy ebben a partiban bizony mi vagyunk az erősebb fél. A két technika elegye adja a végső, szinte mindig működő variánst, a biciklis furkósbotot tart a kezében, ettől teljesen magabiztossá válik, így aztán kényelmesen, dudorászva karikázhat el az esetet egykedvűen szemlélő kutyák mellett.
Ezen a túrán azonban még a leghalványabb fogalmunk sem volt, hogyan védekezzünk holmi kutyák ellen, jobb híján egy portára menekültünk be, ahol nagybajuszú bácsi fogadott minket, aki addig a kerítés mellett ácsorogva, foghíjas vigyorral szemlélte, amint a két városi zsiványt - ez egyértelműen azonosítható volt a csővázas hátizsákról - végigkergetik a kuvaszok a falu határában.
- Majd nem szaladgálnak ezek szabadon, ha meglesz itt a buszforduló! – kiáltotta, amint becsukta mögöttünk a kaput, jelezve, hogy ő töretlenül hisz a haladásban.

Az átélt események, a hőség és a Kőrösi Út mély homokja arra kényszerítettek bennünket, hogy mintegy három és fél órányi megfeszített túrázás után, Pusztavacs felé közeledve úgy döntsünk, erre a napra ennyi kaland elég is lesz. Begurultunk a falu kedves kis főterére, amely egy körforgalomból áll, ez a körforgalom a templomot és a hozzá tartozó gondozott kertet öleli körül, boltokkal és sörözőkkel a túloldalon.
A komám egy ilyen söröző előtt ácsorogva, Ászokja habját szürcsölve mesélt a híres, Pusztavacsi Békefesztiválról, amelynek ő is szemtanúja volt: a bozótba húzódva nézte végig, ahogyan Dévényi Tibor – akinek akkor még eszében sem volt, hogy a közönség kívánságait teljesítse – a népharag ellenére bejelenti, hogy elmarad a P. Mobil koncert, helyette viszont színpadra lép az R-Go, Robistul, gidástul. Az akkoriban még csövesnek titulált rockereknek ennyi pont elég volt, hogy sörösüvegzáport zúdítsanak a színpadra, Tibi bácsi pedig, ahelyett hogy pontos labdákat dobált volna vissza, rendőrségi védelmet kért – és kapott. Beindultak a vízágyúk, megjelentek és kardlapozni kezdtek a lovas rendőrök, a környék legendáriuma szerint pedig biciklire pattantak a szomszédos falvak önkéntes rendőrei, akik – szerencséjükre – nem érkeztek meg a helyszínre, állítólag mind elkeveredett a Vacsi-erdőben.
A békés, kedélyes falucska főterén mindez oly távolinak, oly hihetetlennek tűnt, pedig ekkor még csak egy évtized telt el azóta (és szintén bő egy évtizeddel voltunk a TV-ostrom előtt). Később elzarándokoltunk a helyszínre, ott viszont bármiféle memento helyett csak egy struccfarmot találtunk, néhány zavartan ácsorgó, boldogtalan, tájidegen madárral.

Éjszakai szállásként a pusztavacsi jeltoronytól néhány száz méterre eső Zarándok Parkot válaszottuk, ez a kopjafákkal és díszcserjékkel pöttyözött hely valamikor azoknak épült, akik kifejezetten ide, az ország közepére szervezték túrájukat. A dicséretes kezdeményezést aztán gyorsan felverte a gaz, néhány év elteltével pedig már csak a kerítés maradványai jelezték az egykori parkot. Arra viszont kifejezetten megfelelt, hogy a kíváncsi tekintetek elől elfedje éjszakai hajlékunkat – a helyiek ugyanis néha kifejezetten gorombán érdeklődnek a turista ottlétét illetően - a felkapott túraútvonalakon kívül eső területekre ez hatványozottan igaz. Ezekben a helyzetekben érzi az ember, milyen érzés idegennek lenni - saját hazánkban.

Semmi nem fogható ahhoz, mint jó időben a szabad ég alatt aludni. A hajnal első fényeire ébredni, a madarak kórusát hallgatni, a közvetlenül a föld fölött nyargalászó friss reggeli szélben addig nyújtózni és hemperegni, míg a napsugarak annyira átmelegítik a hálózsákot, hogy az ember már inkább kimászna belőle, hogy aztán lehúzzon a komájával egy-két kupicával a még harmatos pálinkásüvegből.
Ezúttal nem volt egy korty pálinkánk sem, kénytelenek voltunk sovány vaddisznóvágtában visszatekerni a főtérre, arra számítván, hogy az ilyen kis falvakban akár hétköznap, akár vasár-és ünnepnap, már hajnalban nyitnak a kocsmák. Nem kellett csalódnunk, gyorsan viszontláttuk az előző napi arcokat, akik némileg értetlenül álltak azelőtt a jelenség előtt, hogy újabban naponta járkálnak csővázas hátizsákos, biciklis alakok errefelé.

A korai indulás után viszonylag gyorsan elértük a túra végpontját, a hantházai Kanyar-csárdát, amely már a nagykőrösi tanyavilág kapujában áll, és kiváló feketekávéval várja az utazót – a minőséget azóta is évről-évre ellenőrizzük.
A végponttól már aszfalton indultunk visszafelé, ami a Kőrösi Út homokja után valóságos fáklyás menetnek bizonyult. Komám időnként még erőtlenül célozgatott rá, hogy átvenné a csővázas cipelésének ódiumát, utoljára akkor, amikor a kora délutáni órákban végül dicsőségesen megérkeztünk városunkba, persze eszemben sem volt átadni neki a jogot, hogy igazi, marcona sportemberként ő guruljon be, hátán a nomád stigmával azután a hetven kilométer után, ami végérvényesen és visszavonhatatlanul megrögzött biciklitúrázóvá tett bennünket.