A magunk részéről minden lehetségest elkövettünk, hogy kunsági túránk még sokáig emlékezetes maradjon, nem csak a mi, de környezetünk számára is.
Itt van mindjárt a komám által csak nomád stressznek nevezett jelenség, amely alattomos módon, már közvetlenül a túráról való megérkezés után megtámadja az utazót, aki alighogy beordítja a "Megjöttem!"-et az ajtón, máris görcsbe áll a gyomra, és legszívesebben visszafordulna, hiszen a következő másodpercben szerettei fognak kitódulni az udvarra, hogy ölelgessék, ropogtassák, és ami a legrosszabb, feltegyék a világ legfeleslegesebb kérdését:
- Na, milyen volt? - és látszik rajtuk, hogy ezúttal tényleg kíváncsiak a válaszra, mi pedig nem ússzuk meg néhány bajszunk alatt elmormolt frázissal.
A nomád stressz első komolyabb hulláma ebben a pillanatban éri el a megtért utazót, legott visszafordulnánk, legalább az első kocsmáig, ahol túratársunkkal rágódnánk tovább a világ folyásán, vagy csak csöndben ücsörögnénk, amíg a komló jótékony bódultságba nem ringat bennünket. Ehelyett először szerepelni kell, aztán olyan tárgyakat felismerni, mint fürdőkád, borotva, televízió és pizsama.
Természetesen a kedvencünket főzik, de a nomád stressz minden étvágyunkat elveszi: kedvetlenül turkálunk a direkte nekünk készített káposztás cvekedliben, és azon tűnődünk, nem kellene inkább egy halkonzervet bontani, de aztán belátjuk: elég komoly hibát követnénk el, ha megtennénk, és tulajdonképpen ahhoz a halhoz sincs sok gusztusunk.
Inkább ledőlnénk kint az udvaron, és hallgatnánk az éjszaka neszeit, de amint a vacsora és a fürdés után kidugjuk fejünket az ajtón, rá kell jöjjünk, hogy ez itt már a civilizáció: a szomszédból dobogás és rikoltozás lármája szűrődik át, valamelyik gyereket verhetik, vagy a gyerekek püfölik egymást, esetleg a gyerekek ütik együttes erővel a szomszédot - ez ilyenkor valahogy sohasem tisztázott.
A nomád stresszben szenvedő túrázó éjszaka gyakran felriad a paplanos ágyban: forgolódunk és izzadunk, különös álmok gyötörnek bennünket. Aztán másnap már korán reggel kitoljuk a biciklit a garázsból, feljegyezzük a kilométerállást, leolajozzuk a láncot vagy csak lapogatjuk a nyerget - de valahogy mindig ott ólálkodunk a gép körül, hatalmas sóhajokat eresztve meg, és olyan lassan isszuk dobozos sörünket, hogy az rendszerint megmelegszik, olyannyira, hogy a maradékot átkozódva locsoljuk a garázs betonjára.
Ez az állapot közvetlen hozzátartozóinkat különösen fel tudja bőszíteni, hiszen ők epekedve vártak bennünket haza, de az utolsó csepp a pohárban mégiscsak az, amikor az érkezésünket követő második vagy harmadik reggelen fogjuk magunkat, felpattanunk a biciklire és meg sem állunk a kománkig - hiszen muszáj az esetet kibeszélni, és aki nem volt ott, az történeteinket hallva legfeljebb csak hümmöghet, esetleg aházhat, ez viszont a túrázót egyáltalában nem elégíti ki.
A stressz - amelynek időtartama a túra hosszával egyenes arányban áll - elmúltával következik a tervezgetés időszaka. Ekkor már a következő évi túra van terítéken, elhatározzuk, hogy vásárolunk egy oldaltáskát, kormánytáskát, új kulacsot, zárat, másféle izotóniás tablettát viszünk majd, a sátrat kidobjuk a fenébe és veszünk egy olyat, ami ha feldobom csomag, ha leesik, sátor, azt is duplán leimpregnáljuk, mert ezúttal nem fogunk spórolni az impregnáló sprén, de nem ám! Mindenekelőtt viszont edzünk, edzünk orrvérzésig, egynapos túrákra megyünk az ország különböző szegleteibe, akár már ősszel, hiszen az idő kellemes, a táj pedig gyönyörű. Amikor pedig jönnek a fagyok, szobabiciklin tekerünk majd, amit karácsonyra kérünk szeretteinktől.

Ezúttal a stressz nem tartott túlzottan sokáig, a tervezgetés viszont annál inkább, miután néhány kollégám tudomást szerzett újkeletű biciklis őrületünkről, és bejelentkeztek társnak. Összesen hárman voltak, és azzal a különleges ismertetőjeggyel rendelkeztek, hogy korábban eljutottak már bicajjal az Alpokon átkelve Olaszországba, Velencébe is - ezért a teljesítményükért természetesen úgy tekintettünk rájuk, mint félistenekre, akik emberek közé keveredtek, és most valami szerencsés tévedés folytán pont a mi kollégáink lettek. Amint megtudták, hogy a következő évi túra tervezési fázisában vagyunk, azonnal felajánlották, hogy elvezetnek bennünket az Olasz Adriára, ahol homokos a tengerpart, egyfolytában pizza sül, és a bor már eleve fröccs, hiszen habzik, mi pedig amint megérkezünk egy nagy keresztfékezéssel a fövenyre, máris berohanunk majd a hűs hullámokba, és onnan figyeljük boldogan pancsikolva a bronzbarnára sült, monokiniző lányokat. Komám, aki aladdig még sohasem járt tengerparton, tátott szájjal, kidülledt szemmel hallgatta eme szirénhangokat, és amikor oldalba böktük, hogy mégis, mit szól a tervhez, csak annyit mondott:
- Ha kell, eladom a rotációs kapámat is - és látszott rajta, hogy komolyan gondolja a dolgot.
Kollégáim mindamellett figyelmeztettek a túra nehézségeire is: külön felhívták figyelmünket egy általuk lavamündi hegynek nevezett helyre, ahol állítólag hat órán keresztül csak tolni lehet a biciklit, felfelé a csúcsra, erre nézetük szerint csakis szigorú edzésekkel lehet felkészülni. Nekünk igazából semmiféle fogalmunk nem volt a szakasz nehézségéről, de amikor kimondták azt a szót, hogy "Lavamünd", olyan különleges, félelemmel vegyes büszkeség jelent meg a szemükben, hogy éreztük: ezúttal nem kedélyes csalinkázásról van szó a Kunság homokdombjai között.

Megérkezett a tavasz, illatos, meleg szél nyargalt a barna földek felett, komám pedig arra buzdított, induljunk el az Északkeleti-Kárpátok legdélibb, egyben legenyhébb vonulata, a Gödöllői-dombság lankái közé, hogy kellőképpen felkészüljünk a lavamündi kihívásra. Felpattantunk a biciklikre, és Gomba irányából bevettük magunkat a tájba.
Az első kilométerek a hagyományos túraszellemben teltek: meglehetősen rövid áttekert szakaszok után máris az út menti kocsmáknak az idényben először megnyitott kerthelyiségeiben ücsörögtünk, és a melegen sütő kora tavaszi napba bámulva élveztük a hirtelen jött szép időt és a szabadságot, hogy aztán később, a Tápió mentén a sörtől kornyadozva, lihegve és szitkozódva toljuk az enyhe dombokra fel a biciklit, már a lavamündi hegyre gondolva, és vad csatakiáltást hallatva guruljunk a túloldalon lefelé, a folyó irányába.
Az Úri község előtti dombra kaptató szakaszon hangzott el aztán komám szájából az a később oly gyakran idézett, már-már kultikus mondat:
- Szarba’ leszünk, ha Stájerország is ilyen kemény!
Mire aztán átrágtuk magunkat a túra mind a nyolcvan kilométerén, már végleg hatalmába kerített bennünket a téveszme, hogy tulajdonképpen készen is állunk az Alpok leküzdésére.

Ahogyan közeledett az indulás időpontja, úgy morzsolódott le két szakavatott útitársunk, akik áprilisban még lelkes “nemsokára indulunk!” örömkiáltásokat hallattak, májusban már kissé visszafogottabban, hangjukban árnyalatnyi kétkedéssel tették ugyanezt, júniusban jobbára csak hümmögtek, júliusban pedig kifejezetten apatikusan viszonyultak az előkészületekhez. Indulás előtt aztán kibújt a szög a zsákból: egyikük boka-, másikuk derékbántalmakra hivatkozva, de egyöntetűen rendkívüli módon sajnálkozva fújták le részvételüket a túrán.
Mindez nem zökkentette ki komámat a lelki nyugalmából, aki heves vásárlásba kezdett, és közben egészen kifinomult szintre feljlesztette azt a pakolási metódust, mely szerint az igazi túrázó még indulás előtt, lehetőleg egy hipermarketben szerezzen be minden élelmiszert, és pakolja be azt az oldaltáskába, hogy amikor úton van, semmiféle meglepetés ne érhesse. Ha netalán mégis valami meglepetés érné, akkor pedig rögtön legyen kéznél valami harapnivaló.
Természetesen ez sem ment olyan egyszerűen, ez alkalommal egy Határ úti áruház személyzetét és vásárlóit kergettük egyfajta neuraszténiás állapotba, amennyiben komám először bepakolt magának körülbelül négy tucat marhamájkrémet, amit tüstént lecserélt szárnyasmájkrémre, amint meglátta, hogy az harmincegy helyett mindössze huszonkilenc forintba kerül, ám gunyoros megjegyzésemre, amelyben azt taglaltam, vajon mennyi szárnyasmáj lehet ebben a készítményben, az egész pakkot visszadobálta a polcra, és az úgynevezett uzsonnakrémek vonalára helyezte át a hangsúlyt. Ezekben a termékekben azonban túl sok volt az E betűvel jelzett adalék, így nem túl européer módon az egész hóbelevancot beborította egy kólásrekeszbe, majd rövid vágtával átszaladt a halkonzervosztályra, és bedobott egy csomó rendkívül egészséges halat a kosárba, ám ekkor hasított belé a végső kérdés: akar ő tíz napig egyfolytában halat enni? Ebben a pillanatban felragyogtak előtte a szomszéd polcon ízléses sorokban elrendezett, gusztusos címkékkel felszerelt főzőkonzerv-költemények: csilis bab, zöldséges aprópecsenye, sólet, pacal, és ki tudja, mi minden még. Gyors fejszámolással megállapította, hogy összesen húsz főétkezésről lesz szó, így aztán húsz különböző ínyencséget pakolt: hétfő délre pacalt, estére pecsenyét, keddre babot, estére lecsót, és így tovább. Végül a konzervhalom tetejét ízlésesen megszórta levesporokkal és keleti tésztákkal, majd megtörölte homlokát, és kijelentette, hogy a maga részéről a vásárlást befejezettnek tekinti.

Eljött aztán az augusztus, és egy forró nyári nap késő délutánján végre ott álltunk felmálházott biciklijeinkkel a Déli Pályaudvaron, zavartan figyelve a nyaralók ide-oda zúduló hordáit, miközben Zoli kollegám, az egyetlen professzionális túrázó, aki tényleg elindult velünk, elment, hogy jegyet váltson a postavonatra, amely reményeink szerint az éjszaka folyamán elpöfög velünk az oszták határ közelében fekvő Szentgotthárdra.
Sem komám, sem én nem jártunk még azelőtt soha Ausztriában, még a ’89-es Nagy Össznépi Vásárlási Láz idejében sem. Családom a hagyományos húsfeldolgozás híve volt, ha egyszer egy évben disznót vágtunk, akkor apám az állat minden szóba jöhető részét ledarálta kolbásznak, aztán az eredményül kapott rőfnyi rudak végeláthatatlan sorát feldobta a füstölőre – ha pedig valamilyen probléma adódott a füstölés során, akkor az egészet megsütötte, és minden ismerősünket ipari mennyiségű sült kolbásszal lepte meg, aminek az volt az előnye, hogy legközelebb már senkinek sem kellett kóstolót vinni. Nem volt hát égető szükségünk arra, hogy megkaparintsuk nagyapám hetven dollárját, hozzácsapjuk nagyanyámét, meg a miénket, és ikerlámpás, 1500-as Zsigánkkal kiszáguldjunk Bécsbe, a Mariahilferre, hogy ott szlovén hűtőládát vásároljunk, aztán amikorra mégis feladtuk elveinket, és felfedeztük a mélyhűtött hosszúkaraj előnyeit, addigra itthon is bármit be lehetett szerezni.
Meglehetősen elfogódottan ácsorogtunk hát a balatoni vonatok előterében, hiszen nemsokára először lépjük át annak az országnak a határát, ami hamvas ifjúságunk évei alatt az élhető, a szabad, a gazdag világ eszményét jelentette, és ahová eljutni egyenlő volt a mennyországba jutás misztériumával.
Gondolatainkból Zoli zökkentett ki, aki halálra vált arccal szaladt vissza a jegypénztáraktól, hogy közölje a lesújtó hírt: hétvégén postavonat nem közlekedik, márpedig ezen a napon olyan szombat volt, mint a fene.
Útitervünk ebben a pillanatban omlott össze hatalmas robajjal, hiszen kollegám előzőleg minden napra meghatározta éjszakai szálláshelyünket, ahhoz pedig hozzáigazította a letekerendő kilométerek számát, hogy pontosan ugyanúgy tegyük meg az utat, ahogyan ők két évvel korábban: a magyar-osztrák határt hajnalban átlépve, három nap alatt érve Jesolo tengerpartjára - ehhez viszont még az éjszaka el kellett volna jutnunk Szentgotthárdra. Zoli nem nyugodott bele a vereségbe, rekordidő alatt tekintélyes mennyiségű mobilhívást bonyolított, még egy kereskedelmi rádióba is betelefonált, és az áldott, jószívű szpíkerrel elmeséltette sanyarú helyzetünket - de senki nem akadt, aki autóval a nyugati határ felé tartott, és befért volna hozzá három, egyenként negyven kilónyi pakkal megrakott bicikli a hozzájuk tartozó turistával, akik jelen állás szerint a létező legszerencsétlenebb ábrázattal figyelték a boldog nyaralókkal megtömött vonatokat, amint vad robajjal húznak ki a pályaudvarról a Balaton irányába.
A komám ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy felbontson egy pikáns tonhalsalátát, majd miután rekordidő alatt elfogyasztotta azt, végignyúlt egy padon, és jóízű horkolásba kezdett.
Széttártuk a karunkat, lezártuk biciklijeinket, és követtük a példáját.

Nyugtalan álmunknak egy rendkívül szőrös, ám alapvetően barátságos vasutas ébresztőnek szánt köhhentései vetettek véget a pályaudvar hajnali fényeiben. A jó ember borízű hangon arról érdeklődött, hogy tulajdonképpen mikor szándékozunk elhagyni végre a peront, amit jelen állás szerint teljesen elfoglaltunk, holott máris indul innen a szombathelyi gyors.
Ez idő tájt a fejemben kizárólag hatalmas, fehér kelttészta-gömböcök úszkáltak, de megpróbáltam arrafelé nézni, amerre a kedélyes vasutas mutatott, és valóban: éppen a szombathelyi vonat bicikliszállító kocsija előtt henteregtünk igaz nomád módjára, a tegnapi Sporttal takarózva, a kocsi pedig már tele volt bukósisakot viselő biciklis túrázóval, akik mind érdeklődve tekintettek le irányunkba, miközben egy-egy tekintélyes méretű rántotthúsos szendvicset majszoltak.
Rekordidő alatt pakoltuk össze magunkat, majd mi is felpattantunk a rokonszenves társaság mellé, akik, mint kiderült, az Őrségbe tartottak egy tíznapos túrára.
- Mi a jó francot lehet ott tíz napig csinálni? – kérdezte suttogva Zoli kollegám, miközben parancsnoki laposát a látóterembe tolta; a butykosban e pillanatban éppen Royal Vodka tartózkodott.
- Annyi idő alatt nekünk haza is kell érni – fűzte hozzá, majd élénk vakarózás közben kifejtette, hogy akárhogy is, még ma el kell jutnunk arra a bizonyos Lavamünd városa mellett elterülő hegyre, a Szent Magdalénára, mert közel, s távol nincs olyan kiváló szálláshely, mint a hegytető, ahol szalonnasütő, pihenőhely, forrásvíz, és egy éjjel-nappal nyitva tartó söröző várja a magunkfajta, biciklitolásban megfáradt utazókat. Mesélt aztán a felfelé vezető útról, általában a hegyekről - közben jót húzott a parancsnoki laposból - aztán áttért a táj szépségeinek ecsetelésére, mesélt a karintiai tavakról, aztán a bicikliutakról, a kifejezetten bicikliseknek készített pihenőkről és kocsmákról, a vadul bicikliző nyugdíjasokról, és közben rohant előttünk az Észak-dunántúli táj, a laposból szép lassan elfogyott a vodka utolsó cseppje is, mi pedig megérkeztünk Szentgotthárdra.
Felpattantunk a bicajokra, egy kecses ívet leírva megkerültük az Opel-gyárat, Rábafüzesen forintért bevágtunk még egy-egy sajtburgert, és a zaklatott éjszaka után egy kicsit kótyagosan átléptük a számunkra mindörökre különlegesnek számító magyar-osztrák határt.