A Rábafüzes / Heiligenkreuz átkelőhelyen történő határellenőrzés olyan váratlanul gyorsan zajlott le, hogy a konkrét aktust követően még percekig toporogtunk zavartan a betonon, körbe-körbe tekingetve, amíg egy megtermett osztrák határőr türelmetlenül felénk nem csapott, jelezve, hogy ne tartsuk már fel az átmenő forgalmat, és szíveskedjünk végre az ország belsejébe fáradni.
Egy kicsit csalódottnak éreztem magam. Az ember közel harminc évnyi Kelet-Európa után ennél azért többet vár.
Sehol egy kábítószerkereső kutya, aki marcona gazdája parancsára végigszaglászná vadonatúj biciklistáskám összes oldalzsebét, fülét és cippzáras leffentyűjét, sehol egy tenyérbemászó képű bürokrata, aki balkáni nagyvonalúsággal megpakolt csomagtartóink láttán azonnal parkolópályára terelne bennünket, hogy aztán összeráncolt homlokkal papírjaink tanulmányozásába merüljön, míg mi órákig aszalódunk a tűző napon. Ehelyett egyszerűen megkérdezték tőlünk, hogy hová megyünk, és amikor ékes németséggel rávágtam, hogy "Itália", szabályosan odébbsodorták a biciklimet, jelezvén, hogy akkor legyünk kedvesek ténylegesen elmozogni Itália irányába.
Zoli kollégám, aki ismerte a dörgést, ekkor már rég a közeli benzinkút mellett ácsorgott, és nyakát a Nyugat felé hömpölygő tömeg fölé nyújtogatva próbált felfedezni bennünket, hogy aztán komámat megpillantva azonnal megszállott hadonászásba kezdjen, a kezében szorongatott kólásflaskát vészjóslón lóbálva, mint aki végképp nem érti, mit tötymörgünk még mindig ott az átkelőben, de ha nem indulunk el azonnal, akkor nem áll jót magáért. Ez végre megadta számunkra a feloldozást: nyeregbe pattantunk, és betekertünk Ausztria Burgenland tartományába.

Az első néhány kilométer kellemes gurulással telt, a terep egyelőre pontosan olyan volt, mint a határ túloldalán, a környezet viszont valami egészen más: hiába tartozott valamikor ez a vidék is Vas megyéhez, a takaros házak, az ablakpárkányokban és a porták előterében minden talpalatnyi helyet elfoglaló virágtenger, a tiszta járdán elégedett mosollyal sétálgató, jól öltözött nyugdíjasok elképesztő látványa, a sugárzó jólét és optimizmus oly mértékben különbözött az otthonunkban megszokottól, hogy tőlünk Burgenland lehetett volna akár ezer kilométerre is Magyarország határától.
- Hová tették ezek az árokpartról a szőrös disznóparajt? – tűnődött komám az őt leginkább izgató kérdésen, és az út menti gondozott, tujákkal beültetett gyepre mutatott.
- Leszórták gyomirtóval – mordult fel az egyre türelmetlenebb Zoli kollégám, akinek legkisebb gondja is nagyobb volt ennél, hiszen az éjszakai események miatt máris órákkal csúsztunk az eredeti tervhez képest. Sürgető kiáltásokkal és vad tekeréssel adta a tudtunkra, hogy jobb lenne, ha rákapcsolnánk, mert sötétedésig oda kell érnünk a Szent Magdalénára, és amikor ezután még volt merszem megkérdezni, hogy tulajdonképpen mikor óhajtunk végre megállni egy sör erejéig, mert komolyan megszomjaztam, olyan pillantásokat lövellt felém, amit nem tettem ki a futómuskátlival díszített ablakba.

A terep akkor kezdett izgalmassá válni, amikor elhagytuk a szépséges Burgenlandot, és átsuhantunk a vad Stájerországba. A szelíd dombocskákat először komolyabb dombok, később hegyek váltották, ráadásul komám és Zoli olyan tempót diktáltak, hogy igencsak kapaszkodnom kellett, hogy egyáltalán látótávolságban tudjam őket tartani. A Kapfenstein kastélyhegyére felvezető szerpentinen aztán olyan, számomra addig ismeretlen mértékű fáradtság tört rám, hogy miközben már alig bírtam a zihálástól káromkodni, a biciklivel egyszerűen befordultam az útmenti bogáncsosba. Percekig gyűjtöttem az energiát, hogy újra nyeregbe tudjak pattanni, ekkor viszont arra lettem figyelmes, hogy komám mindössze kétszáz méterrel előttem, a kastély melletti parókia kerítésébe kapaszkodva egyensúlyoz, és próbálja elérni a kertben álló ősöreg gyümölcsfa ágait, hogy Zoli biztatásától övezve almát lopjon róluk. Ez némileg megnyugtatott, ráadásul nekem is jutott a finom almából, de a feloldozás csak átmenetinek bizonyult: a következő emelkedő végleg betette a kaput.
Kölldorf irányában kapaszkodtunk felfelé, társaim jóval előttem haladtak, én pedig összeszorított fogakkal próbáltam elfeledni a hasogató fájdalmat a combomban és még inkább beletekerni, hogy utolérhessem őket, és már látszott is a fény az alagút végén, már éreztem, hogy nincs sok hátra az emelkedőből, és mindjárt jön a katarzisszerű gurulás aminek a végén ott várnak a többiek, még néhány méter, még pár centi és végre! Végre fent voltam a tetőn!
Megálltam, hogy átérezzem a pillanat ízét, aminél jobbat biciklis a hegyen elképzelni sem tud, és diadalittas üvöltéssel engedtem el a bringát, hadd guruljon lefelé!
Az viszont teljesen kiábrándító módon, fél méteren belül újra megállt.
Ekkor öntötte el agyamat végleg a vörös köd, lepattantam, és átkokat szórva vágtam a biciklit csomagostul az árokba, majd leültem az út szélére, és onnan néztem szerteszét. Amit láttam, az viszont továbbra sem nyugtatott meg. Szemben velem ugyanis két nyugdíjas gurult felfelé, a lejtőn.
Ez volt az olaj a tűzre. Hápogva figyeltem őket, és sanyarú sorsomon merengtem, hogy miért van nekem ilyen szerencsétlen biciklim, ami még a lejtőn is megáll, miközben itt vannak ezek a mázlista stájer nyugdíjasok, akiknek meg olyan a bringájuk, ami még hegymenetben is gurul. Nem elég, hogy az oroszok nálunk negyven évet állomásoztak, náluk meg csak tízet, még ebben is ők a nyerők.
Közben felértek, és barátságosan érdeklődtek, hogy vajon merre van a legrövidebb út Bad Gleichenbergbe, én meg azért is elküldtem őket Kapfenstein felé, hadd guruljanak csak felfelé a kastélyhoz, ha már így alakult a világ folyása.
Ekkorra komám és Zoli is visszaértek, akik iménti szittya kitörésemet hallva fordultak meg, és amikor próbáltam tettemre magyarázatot adni, vihorászva világosítottak fel, hogy ez a lejtő még bizony emelkedő, csak enyhébb, mint korábban, ezért látszik úgy, mintha lejtő lenne. Nem értették, miért nem voltam a tárgyban tájékozottabb, hiszen szerintük erről az optikai jelenségről még a csecsemők is tudnak.
- Én különleges csecsemő voltam - jelentettem ki, és némi megbánást tanúsítva néztem a nyugdíjas bringások után, akiket oly igaztalan és gonosz módon zavartam fel a hegyre, gurulni.

Biciklim széles, a mountain bike-okra gyárilag szerelt 215-ös terepgumija egyáltalán nem bizonyult szerencsés választásnak a túrához, a hőségben olvadozó aszfalt légypapírként fogott meg. Minden egyes tekerés után mantraszerűen mormogtam az orrom alá:
- Ha haza-megyek, lecse-rélem a gumit, ha haza-megyek, lecse-rélem a gumit - az egyhangú dünnyögés félig öntudatlan állapotba ringatott, és mire feleszméltem, a nap már délutánba hajlott, mi pedig a szlovén-osztrák határ déli szakaszán, a Mura völgyében jártunk, mellettünk az úttól néhány száz méterre, erdőkkel övezett magányos hegyen álló várkastély fürdött az aranyló napfényben.
Kedélyes, nagyon tiszta, nagyon szervezett kis falvakban haladtunk, ahol a déli fekvésű lejtőkön rizlinget és veltelínit érlelt az augusztusi nap, a szédítően meredek sorok vegytisztára kapálva sorjáztak a legalább negyvenöt fokos domboldalakban, ahol pedig nem volt szőlő, ott volt komló, hatalmas karókra felfuttatva, az ültetvények mellett pedig barátságos kis sörfőzdék működtek.
Az utolsó utca végén állt a disznótenyésztő háza, mint Zoli kollégám felvilágosított, az ott lakó neveli fel az egész falu összes disznaját, így a legendásan kolbászkedvelő osztrák polgároknak nem kell a tartással veszkődni, egyszerűen adnak a tenyésztőnek egy-egy malacot, aki ebből szépen megél, ezzel a dolog le van tudva. A rendszer az utazó dolgát is jelentősen megkönnyíti: amint megláttuk a falu végét jelző táblát, pánikszerűen befogtuk az orrunkat, és tekertünk is tovább, csak néha jutott eszünkbe a régi mondás:
“Ha a disznó repülni tudna, az lenne a legszebb madár Németország egén!”

Stájer borvidék, negyvenöt fokos dőlészszögű szőlővel

A Mura völgye észak felé kanyarodott, mi viszont folytattuk utunkat nyugatra, Karintia felé. Gamlitzban sötétedett ránk, a faluban, ahol hatalmas táblák hirdették: ez Európa legszebb virágos települése. A virágokból objektív okok miatt már nem sokat láttunk, ráadásul őrült módon próbáltunk minél közelebb kerülni a Szent Magdalénához, amitől ekkor még legalább ötven kilométer választott el bennünket.
Leutschach előtt adtuk fel végül: egy, a szokásosnál is keményebb emelkedő tetején Zoli nagyot fújtatva leugrott a nyeregből, körülnézett, és kijelentette, itt fogunk éjszakázni. Menedékháznak is beillő buszmegálló állt az út szélén, mellette pihenőhely padokkal, és egy kis réttel, ideális helynek tűnt az éjszakai táborozáshoz. Lemálháztuk a bicikliket és felállítottuk a sátrat, bevágtuk soros pikáns tonhalsalátánkat, leöblítettük egy korty Unicummal a távoli haza tiszteletére, és mindannyian álomba merültünk.
Éjszakai nyugalmunkat fékcsikorgás, ajtócsapódás, csurgás, majd újabb ajtócsapódás és gázfröccs zavarta meg. Egymásra néztünk a sátorban, vállat vontunk, aztán aludtunk tovább. Néhány perc elteltével azonban újabb fék, ajtó, csurgás, ajtó és gáz, majd még egy, és még egy.
Az ötödik alkalom után döntöttem úgy, hogy nem bírom tovább, kiugrottam a sátorból, és körülnéztem a holdfényben. Csak ekkor vettem észre, hogy sátrunkat egy “Dél-stájer borút, vacsorák, borkóstolók” feliratú tábla mellé állítottuk, amely a völgyben levő fénypontok felé mutatott, és amelynek környékét a jelek szerint előszeretettel használják a borkóstolókról hazafelé tartó osztrák vendégek, hogy könnyítsenek végzetesen feszülő hólyagjukon.
Máris feltűnt egy újabb autó, kipattant belőle egy korpulens stájer hölgy, és kocogott is vidáman felém, amikor összeakadt a tekintete az enyémmel, az idegenbe szakadt táborozóéval, aki a hold sápadt fényénél egy szál alsógatyában ácsorog kedvenc táblájánál. Apró sikoly, és egy fojtott “Himmelhergott” kíséretében hátrahőkölt, aztán visszaszökdécselt az autóhoz, bevágta magát az anyósülésre, és már száguldottak is a következő buszmegálló irányába.
Éjfél után aztán el-elmaradoztak a duhaj autósok, feltámadt viszont a völgyi szél, ami a környék összes nyikorgó szélkerekét vadul forgatni kezdte, sátrunkat pedig addig tépte-nyúzta, amíg úgy döntöttem, magamhoz veszem az Unicumos üveget és kihurcolkodom isten szabad ege alá, hogy végre megpihenjek életem első ausztriai éjszakáján.

A következő nap reggele már korán úton talált bennünket, Zoli kollégám kifejezett kívánságára ezúttal mellőztük a szokásos ceremóniát, amivel ilyenkor órákat piszmogunk el, még a reggelit is kihagytuk, csak Arnfels faluban álltunk meg egy kisbolt mellett, hogy néhány schillingért olyan finom házi joghurtot vásároljunk, amilyet még életemben nem ettem.
A bolt előtt figyeltünk fel a szomszédos temetővel szembeni ablakpárkányokra, ahonnan rút boszorkányok néztek farkasszemet a helyi szellemekkel. Közelebb óvakodtunk, és alaposan megszemléltük a párkányokhoz kikötözött embernagyságú szalmabábukat, amelyek seprűjüket puskaként tartották a temető kerítése felé, és egyáltalán nem tűntek mulatságosnak, még kevésébé barátságosnak, úgy festett, itt komoly hadviselés folyik élők és holtak között.
Jobbnak láttuk felpattanni a biciklire, és olyan gyorsan eltűnni a környékről, amilyen gyorsan csak lehet.
Mintegy két órányi kedélyes tekerés után elértük végül Eibiswaldot, Stájerország utolsó városát, és bekanyarodtunk a Szent Magdalénára vezető útra, ahol már nem voltak falvak, szőlők és disznótenyésztők, ehelyett fenyőerdők váltakoztak hatalmas, tanyákkal és csűrökkel pettyezett legelőkkel, tehenek randalíroztak éktelen kolompolással fel és alá a hatalmas hegyek oldalában, az úton pedig senki sem járt, csak a három utazó, meg néhány traktor.
Úgy festett, megérkeztünk az Alpokba.

Kövesd az útvonalat térképen!
Az útvonal fájl letölthető, Google Earth-ben megnyitható, az útvonal virtuálisan bejárható! A .kml file letöltéséhez kattints ide!