A Koralpe mintegy harminc kilométer széles hegylánca egy majdnem teljesen szabályos, keresztirányú vágással szeli ketté Dél-Ausztriát, hogy véget vessen a békés stájer borvidék idilljének, és egy hosszú-hosszú, fájdalmas kaptatón vezesse át az utazót a vadregényes karintiai tájba.
A hegység egyik legdélebben fekvő csúcsa, a Dráva és a Lavant völgyének találkozásánál a folyók fölé magasodó Szent Magdaléna várt ezen a tikkasztó augusztusi délutánon ránk, lihegő, fújtató, prüszkölő invalidusokra, akik már egymáshoz sem szóltak, csak tolták és tolták a felmálházott biciklit, az enyhébb szakaszokon tekerve is egy kicsit, aztán megint toltak, egyre feljebb és feljebb, mind ritmustalanabb tempóban, és csak akkor álltak meg egy-egy pillanatra a fülüket hegyezni, ha egy arra tévedő autó felért a következő emelkedő tetejére, hátha végre ott van a hegymenet vége, és a sofőr leveszi a lábát a gázpedálról, hadd guruljon a gép magától tovább, lefelé, a reménybeli lejtőn.
Zoli kollégám minden ilyen eset után, amint meghallotta, hogy a tetőn járó autó mégis visszakapcsolt és gázt adott, legyintett egyet, és üveges tekintettel a távolba révedve, mintegy próféciaként mormolta maga elé:
- Ha felérünk, fizetek nektek egy jéghideg Puntigamert - majd önmaga visszhangjaként még néhányszor elismételte, egyre mélyebb hangon:
- Jéééééghideg Puntigamert. Jéééééééghideget. Igen.
Eközben fokozatosan lelassult, és amikor teljesen belemerült a délibábként előtte lebegő jelenésbe, meg is állt egy pillanatra, hogy aztán kisvártatva megrázza magát, és újult erővel, lépteit megszaporázva induljon tovább, a tető felé.
Komám alapvetően pesszimista természetéből adódóan még abban sem hitt igazán, hogy a kihaltnak tűnő Szent Magdaléna csúcsán tényleg létezik az a bizonyos kocsma, ahol kollégám ezeket a potya Puntigamereket szervírozni óhajtotta. Ha netán mégis volt ott valaha is bármilyen vendéglátóipari egység, magyarázta sűrűn legyintve, akkor azt úgyis régen bezárták, a bejáratot szőrös deszkával szögelték be, a tetőt pedig félig elbontották, és a dicső múltra már csak a csúcson fújó szélben itt-ott megzörrenő, széttaposott sörösdobozok emlékeztetnek, ha egyáltalán.
Erre az elméletére alapozva aztán annyi vizet ivott egy erdei pihenőhelyen csörgedező forrásnál, hogy szabályosan kilúgozta magát, a továbbiakban pedig felpuffadt hassal, kidülledt tekintettel próbált tovább kacsázni a Hegyre, melynek csúcsa kollégám szerint már bármelyik pillanatban elénk tárulhatott.
Az utolsó órában meglehetős szkepticizmussal fogadtam ezt az egyre sűrűbben, ám mind kevesebb lelkesedéssel előadott jóslatot, az utolsó alkalommal viszont Zoli a tettek mezejére lépett: az irgalmatlan emelkedő ellenére felpattant a biciklijére, és érthetetlen csatakiáltásokat üvöltve, másodpercenkénti legalább tízes pedálfordulatszámmal mintegy hat kilométer per órás sebességet produkálva kilőtt mellőlünk, és eltűnt a következő tető mögött.
Komámmal egymásra néztünk, vállat vontunk, aztán szép komótosan felcammogtunk az emelkedő végére.
Földbe gyökerezett lábbal néztünk körül.
A Szent Magdaléna tetején álltunk, körülöttünk a Koralpe csúcsai fürdőztek a napfényben, előttünk ezer méteres, szédítő mélység, melynek alján a Dráva kék szalagja tekergett, mögötte a távolban a Júliai Alpok kétezresei sorakoztak, mellettünk pedig büfé állt, árnyas kerthelyiséggel, amelynek asztalainál motoros túrázók söröztek, és a fülig érő mosollyal közöttük ülő kollégám vállát veregették, aki előtt három frissen bontott, párálló üvegű, jééééghideg Puntigamer Helles Bier állt.

A lavamündi út tizenöt fokos lejtéssel, tíz kilométer hosszan vezetett a csúcsról lefelé, amely utat a nyeregben gubbasztva, tövig húzott fékkel is hetven kilométeres sebességet produkálva, körülbelül tíz perc alatt abszolváltuk. Mire leértünk, a felnik olyan forróak voltak, hogy vacsorára akár tojást is süthettünk volna, ehelyett természetesen pikáns halat bontogatva ünnepeltük, hogy sikerült leküzdenünk a legkeményebb akadályt az Itáliába vezető utunkon. Még egy korty Unicum, és bár a nap elég magasan járt, a térképbe mélyedve máris az éjszakai szálláslehetőségeken morfondíroztunk.
Lavamündben volt ugyan egy füves terület, ahol kollégámék a korábbi túrájukon megszálltak, ez azonban nem jöhetett számításba, mert bár annak idején Zoliék a kempingnek vélt helyen vidáman sátrat vertek, és aludtak is egy jóízűt, reggel arra ébredtek, hogy derék osztrák rendőrök bökdösik őket gumibottal.
Amikor kinéztek, leesett állú labdarúgókat láttak a sátrak körül ácsorogni, akik átöltöztek ugyan a helyi focicsapat, a Lavamündi Előre edzésére, ki is futottak a pályára, de teljesen lefagytak attól, hogy a kezdőkört elfoglalta néhány biciklis magyar kalandozó.
A rendkívüli eseményhez kihívott rendőrök zavartan kértek elnézést, hogy az ébresztéshez ilyen drasztikus módszerekhez kellett folyamodniuk, de az edzést a csapat már egy órával korábban szerette volna elkezdeni, és bár türelmesen vártak, néhány játékosnak lassan mennie kellett volna dolgozni.
Zoliék megértőek voltak, és a kölcsönösen szívélyes légkörben összepakolták a felszereléseiket, megitták a reggeli áldomást, és a barátságos rendőrök gyűrűjében szépen elhagyták a várost.
Ezúttal nem szerettük volna a mannschaftot zavarni, úgy döntöttünk, hogy továbbtekerünk egészen a karintiai tóvidékig, ahol a vízpartok minden négyzetméterét kempingek, vendégházak, és a helyi söröktől szalonspicces turisták foglalják el.
A Völkermarktig vezető út újabb meglepetést tartogatott: Zoli, aki preventív céllal már reggel óta Ben Gay krémmel kenegette a lábát, egyszer csak azt érezte, hogy szétesik a térde. Úgy tűnt, túlságosan is kilazította az ízületeit, és a több órányi tolás hatására sikerült azokat megnyújtania. A fájdalma kilométerről kilométerre erősödött, mire a nap eltűnt a Koralpe északnyugati vonulata mögött, már lépni is alig bírt. Belédiktáltuk a maradék Unicumot, ezzel sikerült olyan állapotba hoznunk, hogy elvánszoroghattunk vele az utunkba eső első tó, a Völkermarktól délre fekvő Klopeiner See partjához.
A tó mellett a hétköznap ellenére is nyüzsgő éjszakai élet folyt, nyugdíjasok hangoskodtak, a gyengébb idegzetűek jódliztak, és mindenki élénken hadonászott egy-egy váza méretű, literes söröskriglivel. Az általános jókedv közepette vert seregként vonultunk végig a parton, Zolit támogatva, hullafáradtan, és amint megtaláltuk az első szabad sátorhelyet, azonnal tábort vertünk, lemálháztunk, és minden felesleges szó nélkül bemásztunk a sátorba, hogy ott egy pillanat alatt mély álomba zuhanjunk.

Komám a Koralpe előterében

A hosszú, pihentető alvás kisimította vonásainkat, az esti fáradtságnak, fájdalomnak reggelre nyoma sem volt. A nyugdíjasok még csendben horpaszottak hatalmas lakóautóikban, szabad volt hát a pálya, beugrottunk a büfébe egy gyors korty helyi rumra, aztán bevetettük magunkat a jéghideg vizű tóba, és némi pancsolás után frissen nyeregbe pattantunk. Az első néhány kilométer egészen jól sikerült, aztán Stein falu előtt egyszerre beütött a krach: Zoli fájdalmas arccal félig lefordult a biciklijéről, és olyannyira lelassult, hogy egy csoport galambősz hajú osztrák örökifjú kényelmes tempóban, hevesen grüszgottolva és integetve elsétált mellettünk.
Ez már nem volt tréfadolog. Lepattantunk a nyeregből, és visszavonultunk az út menti kukoricatábla mellé telepített erdei pihenőbe, tanácskozni.
Kollégám siralmas ábrázattal tudatta velünk, hogy nem bírja tovább. Próbál ő Unicumot inni, persze, hogy próbál, de már az sem segít, semmi sem segít.
Ekkor értettük meg, hogy ez itt a vég. Csak ücsörögtünk a pihenőben, és hosszú percekig bámultuk szótlanul az előttünk elterülő falucskát. Aztán Zoli hatalmasat nyögve feltápászkodott, és előkereste a táskájából a vészhelyzetekre tartogatott, féltégla méretű mobiltelefonját, felhívta a sógorát, és nagyokat sóhajtva leegyeztette vele hazaszállításának részleteit.
Hogy oldjam a temetői hangulatot, azt javasoltam, ha hazaér, vegye magához a többieket is, akik most boka- és derékficammal üldögélnek otthon, az alföldi nyárban, tuszkolja be őket az autójába, és jöjjenek utánunk Jesolóba. Zoli örömmel fogadta a javaslatot, láthatóan nagy kő esett le a szívéről, és megígérte, hogy nemcsak a többieket pakolja be Hondájába, de melléjük tesz még egy láda hazai sört is, azoknak a tiszteletére, akik két keréken csinálják végig az utat, a tengerig.

Újra két biciklisként tekertünk hát tovább, és a Karawanken hegyeinek árnyékában gyorsan eljutottunk Klagenfurtba, Karintia legnagyobb városába. Lenyűgözött, ahogyan a város egyszerre tud vidékies és nagyvilági lenni, ahol – mint azóta megtapasztaltam, a többi osztrák vidéki városhoz hasonlóan – a helyiek mindent megtesznek, hogy nemcsak a saját, de mások életét is mind könnyebbé és elviselhetőbbé tegyék.
Mi sem úsztuk meg segítség nélkül: egy piros lámpánál ácsorogva egy ötven év körüli, kissé flúgos helyi biciklis, miután hüledezve megszemlélte komám fóliazsákba tuszkolt, túlméretezett fókabébire emlékeztető hálózsákját, megkérdezte, honnan jövünk és hová megyünk. Elkövettük azt a hibát, hogy válaszoltunk, mire önjelölt patrónusunk megfordította baseball-sapkáját, és elragadtatva üvöltötte ki Klagenfurt népének, hogy „Schatzi, schau! Die sind hier Ungarn und fahren nach Jesolo!”^*, és intett, hogy kövessük, majd ő kivezet bennünket a városból, egyenesen a Wörthi-tóhoz.
Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű a menet, hiszen amint a helyiek meglátták, kivel vagyunk, azonnal szánakozó pillantásokat vetettek felénk. Komám hangot adott abbéli aggodalmának, hogy sikerült minden kritikai érzék nélkül, egyenesen a falu bolondjának karjaiba szaladnunk.
Az őrült úr pedig csak tekert, járdáról le, járdára fel, négysávos utakon keresztül, dudaszóban, egyre vadabbul, mi pedig utána, amíg egy szegélyen komám hátsó tengelye akkorát nyekkent, hogy a szeme majd kiugrott; ettől a pillanattól kezdve kezdett a helyzet komolyan aggasztani bennünket.
Eltekertünk a helyi stadion mellett, parkokon át, felkaptatva egy gyalogos fahídra, aminek túloldalán lépcsőn pattogtunk lefelé, míg aztán egy árnyas ligetben vezetőnk csikorgó gumikkal keresztbe fordult előttünk, és ránk kiáltott, hogy „Wörther See, auf wiedersehen!”, majd kilőtt a murván, és hatalmas porfelhőt kavarva ugyanolyan hirtelen tűnt el a szemünk elől, mint amilyen hirtelen a lámpánál mellénk csapódott.
Megtöröltük homlokunkat, komám pedig vérben forgó szemmel, dúlva-fúlva ellenőrizte a hátsó tengelyét, aminek szerencsére most nem esett komolyabb baja. Kisétáltunk hát a kis ligetből a fényre, ahol kéklő hegyek koszorújában, teljes pompájában tárult elénk Karintia talán legszebb gyöngyszeme: a Wörthi-tó.

A vadregényes Karintia

A tó északi oldalán folytattuk utunkat az olasz határ felé, és egyik bámulatból estünk a másikba, ahogyan a nyugati látóhatáron a villachi Alpok egyre vadabb és vadabb csúcsai bukkantak fel, némelyikük tetején már hósapka fehérlett.
- Ez az igazi! – kiáltotta elragadtatva komám, aki addig legfeljebb a Mátrát látta a kávai dombokról, azt is csak nagyon tiszta időben, hosszas szemdörgölés után.
Alkonyodott, mire Villachba értünk, ahol úgy döntöttünk, hogy valahol a város melletti erdőkben éjszakázunk. Az est fényének emeléséhez komám javaslatára beszereztünk egy üveg rizlinget, és befordultunk az út menti fenyvesbe, hogy egy kedélyes kis tisztáson tábort verjünk. Leterítettük a polifómokat, végignyúltunk rajtuk, és a hűs rizlinget kortyolgatva figyeltük a hegyvidék kristálytiszta egét, ahogyan a fenyők csúcsai között feszülő éjfekete leplet ezernyi ragyogó tűhegy döfi át. Vártuk a hullócsillagokat, hiszen augusztus idusán, a főszezonban jártunk, de a szemünk egyre hosszabb időre maradt csukva, és egyre ritkábban szólaltunk meg, már majdnem elbóbiskoltam, csak még egy utolsó, elmés gondolatomat szerettem volna komámmal megosztani:
- De jó, hogy az Alpokban nincsenek farkasok, meg medvék, mint a Kárpátokban! Itt az ember nyugodtan kint alhat az erdőben.
- Eegen – helyeselt komám – csak egyetlen problémás állat van, a veszett vaddisznó.
Azonnal felébredtem.
- Mit beszélsz?! Veszett vaddisznó?
- Eegen, az is megveszhet - folytatta a komám szenvtelen hangon. - Olyankor aztán az olyan ritmikusan ismétlődő hangokat, mint például a mi szuszogásunk, már kilométerekről kifigyeli, és nem nyugszik, amíg el nem pusztítja a hang forrását. Na jóccakát – azzal magára senderítette óriási hálózsákját, és álomba merült.
Azon az éjszakán szemernyit sem tudtam aludni. Mindvégig arra koncentráltam, hogy ne szuszogjak ritmikusan. Próbáltam össze-vissza venni a levegőt, és minden apró zajra rémülten összerezzentem. Az idő csigalassúsággal telt, és persze a bor is már réges-régen elfogyott.
Aztán egyszer csak, végre-valahára világosodni kezdett az égbolt, a hajnalpír első fénye megvilágította a fák között gomolygó párát: véget ért az éjszaka, és ekkor mintegy varázsütésre, én is elaludtam.

Egy pillanattal később komám ébresztgetett azzal, hogy az orrom alá dugdosta a parancsnoki lapost, amit Zoli hagyományozott ránk, és ami a réges-rég elfogyott vodka helyett már osztrák rum illatát hordozta.
- Fél kilenc van! – közölte kedélyesen. – Igyekeznünk kell, este tizenegykor találkozunk a többiekkel a jesoloi kempingben.
Felpattantam, kidörgöltem az álmot a szememből, meghúztuk a flaskát, a gyorsan elköltött reggeli után pedig már nyeregben ültünk, és jó tempóban haladtunk tovább a néptelen úton, az olasz határ felé.
Az út masszívan emelkedett, akárcsak a hőmérséklet, mire délelőtt tíz körül Arnoldsteinbe, a határvárosba értünk, már újra fojtogató volt a hőség. Komámmal vadul fújtatva értünk be az őrbódék közé, előírásszerűen megálltunk, mozdulatainkban némi idegességgel előkotortuk útleveleinket, majd körülnéztünk.
Egyelőre senki sem jött ki a bódékból, hang sem hallatszott, csak lent, a völgy alján dübörögtek a Bécs - Velence autópályán rohanó kamionok. Eltelt öt perc, de még akkor sem jelentkezett senki. Diszkréten köhintettem, aztán komám is csatlakozott, újabb két perc múlva pedig már vadul köhögtünk, de még mindig nem mutatkozott semmi mozgás.
Leugrottam a bicikliről, odamentem a legközelebbi bódéhoz, és a létező legudvariasabb arckifejezéssel, tisztelettudóan bekopogtam.
Semmi.
- Te, itt be vannak törve az ablakok – kiáltotta komám, aki egy másik bódé körül settenkedett. – Ezek itt sincsenek – vonta le a végkövetkeztetést.
Zavartan csoszogtuk körbe az összes bódét, de egy lélek sem mutatkozott, úgy tűnt, hónapok óta nem járt erre senki. Ebben a pillanatban egy autó robogott át a határon, fékezés nélkül, teljes sebességgel, a sofőr vadul nyomta a dudát, az utasok pedig harsányan kiáltoztak felénk a letekert ablakon keresztül.
Néztünk a jelenés után, amelyet komám mintegy ómenként értelmezett.
- Szerintem mi most itt elég komoly mértékben csináltunk hülyét magunkból – dünnyögte végül maga elé, szemét lesütve. Úgy gondoltam, teljesen igaza van. Itt volt az ideje, hogy beletanuljunk végre a nyugati stílusba, legalábbis ami a határátkeléseket illeti.
A biciklikhez sétáltunk, felpattintottuk a támasztókat, és lassan elindultunk egy nagy tábla felé, amely barátságosan köszöntötte az utazót: „Benvenuti in Italia”. Felpattantunk, és először óvatosan tekerve, aztán egyre nagyobb iramban indultunk tovább, dél felé.
Komám beleszippantott a fűszeres, finom levegőbe, és elkurjanotta magát:
- Ember, érzed ezt a pizzaillatot?
Naná, hogy éreztem. Hiszen végre Olaszországban voltunk.

* - Kincsem, nézd! Magyarok, és Jesoloba mennek! (ford.: Angyal Miki)

Kövesd az útvonalat térképen!
Az útvonal fájl letölthető, Google Earth-ben megnyitható, az útvonal virtuálisan bejárható! A .kml file letöltéséhez kattints ide!