A Magyar Mediterráneum I. - A remény

Nagypályás biciklissé válásom folyamata azon a ponton tört meg kissé, amikor egy többet ígérő kora őszi estén, minden előzetes értesítés nékül ellopták a biciklimet. Nem estem kétségbe, némi spórolás után újra felkerestem azt a bizonyos mountain bike diszkontot, majd rövid tűnődés után kiválasztottam egy pontosan ugyanolyan kék Olimpiát, mint amilyen az előző volt. Ezt a biciklit két héttel később lopták el.
A második eseten már nem tudtam olyan könnyen túltenni magam. Biciklink ellopásának két kellemetlen utózöngéje van, az egyik az a bizonyos tompa nyomás a gyomortájékon, ami az emberiség iránt táplált feltétlen bizalom elvesztésekor jelentkezik, a másik pedig annak a szomorú ténynek megélése, hogy a továbbiakban gyalog kell járni. Ez utóbbi élmény, akárcsak később a gyalogtúrázás, valahol mindig arra a huszárra emlékeztetett, aki elveszítette a lovát - ezzel együtt pedig teljes identitását is. Olyannyira sikerült magam ebbe a melankolikus állapotba ringatni, hogy végül már csak egyetlen kiút kínálkozott. Elhatároztam, hogy vásárolok egy prémium bringát, és életem hátralévő részében azzal fogok aludni.

Néhány hónapnyi szigorú monetáris politika után - amikor csakis előre leszámolt pénzzel ültem be törzskocsmámba - eljött végre a nap, és én szakítva a hagyományokkal befordultam egy nem diszkont jellegű biciklisboltba, ahol vásároltam egy gyönyörű, világosbarna Kelly’s Condor típusú gépet, hazavittem, és végül csak azért nem aludtam vele, mert miután megpróbáltunk az ágyba settenkedni – nem könnyű egy huszonhatos kerékpárral - minden teketória nélkül kivágtak bennünket a gangra.
Már az első kilométereken új dimenziók nyíltak meg előttem. A bajonettzárak, a kényelmes nyergek, a könnyű Hi-Ten váz, a precíz Acera-X váltó és EZ-fire fékek világa, és az a rajongás, amit ezen bicikli iránt éreztem, soha nem múlt el. Végül tizennégy éven keresztül használtam intenzíven, lecselérése után pedig nekiajándékoztam egy cimborámnak, aki azóta is boldogan teker vele.
Ekkor azonban előttem volt még néhány ezer, a nyergében töltött kilométer.

Komám középiskolai legendáriumából gyakran idézett fel kedélyes, a vörösbor és annak fogyasztása körül keringő történeteket, amelyek holmi osztálykirándulásuk alkalmával, a Villányi Borvidéken játszódtak, szinte magától értetődött, hogy első igazán komoly, több napos túránkat ennek a vidéknek felkeresésére kell szentelnünk. Vita részemről sem volt, úgy éreztem, ott a helyünk, ahol zavartalanul süt a déli nap, a kertekben banáncserjék nőnek, és mindent vastagon borít a tannin.
- A Magyar Mediterráneum! – sűrítette komám érveinket egyetlen mondatba, a szeme csillogott.
A túrát az előző évi kis kiruccanásunk évfordulójára, augusztus második felére tempíroztuk, és akárcsak a Kőrösi Útról, ezúttal is huszadikán szándékoztunk megérkezni, idén viszont jóval korábban és körültekintőbben kezdtük meg az előkészületeket.
Mindenekelőtt felszereltem a Kelly’s-re egy csomagtartót, hogy gumipókkal, a magyarság ősi segítőtársával rögzíthessem csomagjainkat holmi csővázas hátizsák helyett, beszereztünk egy ultrakönnyű sátrat is, és komám az egészet megfejelte egy teljesen vízálló hálózsákkal.
Minden jószándék ellenére persze követtünk még el hibákat, az elsőt mindjárt induláskor. Szentül megfogadtuk ugyan, hogy ezúttal tartózkodunk a különféle áldomások barokkosan eltúlzott fogyasztásától – vodkából is lehet annyit inni, hogy legyen szaga – nem, a vész ezúttal a lábosból leselkedett ránk.
Komám búcsúreggelire – szép nyárvégi szokása szerint – lecsót főzött, és hogy a megszokottól eltérően senki nyálkahártyáján ne okozzon maradandó sérülést, pasztellesre vette a figurát: hagyma, édespaprika, paradicsom és Virsli Vulgaris (közönséges virsli) felhasználásával, mérsékelt fűszerezés mellett. Végül aztán addig kerülgette a lábost, amíg valahogyan mégis sikerült belekarikáznia néhány apró, de rendkívül morcosnak látszó bogyiszlói paprikát.
- Amíg a fater nem látja – magyarázta tettét, majd kisétált az ajtón, amin közvetlenül utána toppant be az örege, aki meglepően fürgén a láboshoz trappolt, és beleszelte a zsebében becsempészett, fegyvernek látszó bogyiszlóikat az ekkorra már elég karakteres illatot árasztó lecsóba.
- Amíg a gyerek nem látja – veregetett vállon, majd ő is kisétált az ajtón.
A lecsó, amely végül megmarta a zománcot a láboson, felejthetetlen két órát produkált: az Örkény határáig tartó prológ folyamán én folyamatosan harákoltam és prüszköltem, komám felváltva jajveszékelt és fuldokolt, eközben mindketten hevesen könnyeztünk, végül még ennél is kellemetlenebb tünetek következtek, és mire beértünk a város első, nyárfákkal szegélyezett utcájába, már túl voltunk mindenen.

Ahogy perisztaltikánk lecsillapodott, végre komolyabban szemügyre vehettük a vidéket. Örkény és Tatárszentgyörgy között hangulatos ősborokás fekszik, az illatos, sötétzöld cserjékkel pettyezett, szolid homokdombok azonban valami okkult oknál fogva mindig is vonzották a nagy katonai tömböket: korábban a Varsói Szerződés, később az ENSZ és a NATO egységei sertepertéltek fel-alá a borókásban.
Ezúttal egy KFOR-konvoj átvonulása állított meg bennünket, hogy szemtanúi lehessünk annak az akkor még kifejezetten meglepő és szürreális látványnak, ahogyan egy lassan elrobogó páncélos nyitott lövegtornyában ácsorgó, terepszínű sisakos, napszemüveges, fejhallgatós fekete katona stíröl bennünket: a klottgatyás, kínai pólós helyieket, amint fuldokolva nyeljük az Alföld felvert porát.
Néhány kilométerrel később már a Kiskunság északi peremére, a militáns élmény egyfajta ellentételezésként mezei virágokkal sűrűn borított ősgyepesek vidékére érkeztünk. Kékes alakzatokból összeállt délibáb lebegett a hőségtől vibráló horizonton – percekig figyeltük lenyűgözve a jelenséget.
Alkonyodott, mire a Dunához értünk, ahol kisebb vita után úgy döntöttünk, elkövetjük a soron következő hibát: az ártérben verünk tábort.
Tévedésünk mértékéről az alatt az egy perc alatt szereztem tudomást, amíg lekászálódtam a bicikliről, hogy előhúzzam a csomagjaimból az első estére tartogatott üveg kékfrankost. Ebben a pillanatban ugyanis szúnyogok ezrei ugrottak nekem valamiféle lesállásból, hogy azonnal vitustáncba kezdjek, és megpróbáljak lenge ruházatom fölé valami mackóféleséget rángatni. Ez természetesen csak elszántabbá tette a rohadékokat, ahhoz, hogy biztonságba kerüljek, fel kellett állítanom a sátrat, eldobtam hát mindent, és rekordidő alatt bent is voltam minden idők legnagyobb találmánya, a szúnyogháló mögött. Olyan mennyiségű vérszívó keringett a sátor körül vad döngicséléssel, várva az alkalomra, hogy nyíljon a cipzár és ők berohanhassanak harapni, hogy nem is hallottam, mi történik a komámmal. Megnyugodva vettem aztán tudomásul, hogy őt a szúnyogok egyáltalán nem érdeklik, nem is csípik, így aztán ott áll a gát töltésén, és a kékfrankost iszogatja a holdfényben, felhúzott pólóval a hasát vakargatva, a legnagyobb békességben.

Hajnalban vad bégetésre és csaholásra lettem figyelmes: a szúnyoghálón át teljesen értetlen arckifejezéssel büdös, ám barátságos birkák lesegettek befelé. Kikászálódtam a sátorból, és azonnal ismerettséget kötöttem a nyájat terelő mudival, aki heves farkcsóválással jelezte, rám speciel nem haragszik. Megjelent a juhász is, a hajnali órákban is kifejezetten meleg idő ellenére vegyvédelmi kabátnak látszó vastag gumiköpenyben és gumicsizmában, melyek olyan marcona külsőt kölcsönöztek neki, hogy az ősi ismerkedési rituáléknak megfelelően kérdés nélkül nyitott pálinkásüveget toltam az orra alá. Teljesen otthonosan mozoghatott a szokásjog területén, ugyanis tüstént meghúzta az üveget, majd bajszát törölgetve magyarázatot adott különös öltözékre:
- Akármilyen meleg is van, az ember adjon magára, és járjon alkalomhoz illően az ártérben!
Komám is előkerült, megittuk a maradék pálinkát, és a reggel fényeiben olyan éhesek lettünk tőle, hogy elfogadtuk a juhász meghívását: osszuk meg vele szerény füstölt szalonnáját. A mudi csaholva szaladgált körülöttünk, gazdája a kés hegyével pattintott a kutya szájához kenyérdarabokat, ördögi ügyességgel. Amikor arról érdeklődtünk, hogy szalonnát miért nem ad szegény jószágnak, a juhász kihúzta magát, és határozottan a töltés oldalába mutatott:
- Ott van ni, oszt fogjon magának pocikot!
A reggeli elköltése után komám figyelt fel arra a kissé nyugtalanító jelenségre, hogy a biciklije hátsó gumija úgyszólván teljesen leeresztett. Akkor még nem szenteltünk az esetnek különösebben nagy jelentőséget, bár a későbbi események ismeretében vehettük volna akár ómennek is, komám csak legyintgetett, a szelepet hibáztatta, és közölte, hogy egy pumpa segítségével a baj könnyen orvosolható. Újabb intő jelként kellett volna értelmeznem, hogy pont a hátsó keréken levő hagyományos szelephez nincs tömlőnk, ekkor viszont a juhász nyugtatott meg: kimutatott az útra, és közölte, hogy ha azon végigmegyünk, akkor találunk egy falut, abban a faluban van egy hóbortos öregember, annak van egy múzeuma, na abban a múzeumban biztosan van pumpa - azzal fogta kalapját, és birkáival meg kutyájával együtt elcsoszogott, hétmérföldes gumicsizmájában egyensúlyozva.

Dunaegyháza helytörténeti kiállítása a környék tárgyi emlékeinek gazdag tárházát nyújtja a látogatónak, azonban fájdalom, pumpát egyáltalán nem tartalmaz. Némileg kárpótolt viszont bennünket az a lendületes lokálpatriotizmus, ami a múzeum alapítóját, egyben fenntartóját jellemezte, aki amint beléptünk, szélmalmozó karjaival máris az egyik sarokból a másikba terelgetett bennünket az egy megrögzött fémhulladékgyűjtő szerény hajlékára emlékeztető házában, hogy a csodálatos rendetlenségben sorakozó tárgyakból egyet-egyet véletlenszerűen előhúzva rögtönzött előadássorozatot tartson. Röpke félóra leforgása alatt kiművelt tudósai lettünk a dunamenti élet apró mozzanatainak is. Persze minden tiszteletünk az öregúré volt, aki amellett, hogy óriási lelkesedéssel gyűjtötte, rendszerezte és óvta a felejtéstől környezete emlékeit, a marketingtevékenységre is komoly hangsúlyt fektetett: attól a téveszmétől vezérelve, hogy mi egyenesen Pestről jövünk, feltéltenül megígértette velünk, hogy jó hírét visszük a kiállításnak a Nagy Városba.
- Az a baj, hogy nincs elég turistám – sóhajtotta, miközben egy abrosz méretű zsebkendővel törölgette homlokát, és kimutatott az utcára, ahol helyi lakosok kisebb csoportja figyelte az idegeneket, azaz bennünket. – Hé, ti ott, hozzatok gyorsan egy biciklipumpát! – kiáltott feléjük, a gordiuszi csomót ezzel az egyetlen kurjantással vágva át, mert a következő pillanatban legalább öt tizenéves kölyök szaladt el különböző irányokba, hogy perceken belül visszatérjenek egy-egy pumpával a kezükben, aztán gyors fújás következett, és végre újra útnak indulhattunk.

A földvári hídon keltünk át a Dunán, ahol mint utóbb kiderült, egyáltalában nem szabad kerékpárral közlekedni. Azt, hogy nem jó rajta kerékpárral közlekedni, már akkor éreztük, hiszen sóderszállító teherautók csordái vágtattak rajta keletről nyugatra és nyugatról keletre, mintha mindkét oldalon akut sóderhiánnyal küzdenének. Komám már a híd elején beszorult két ilyen Kamaz közé, akik a szűk útpályán nem tudták megelőzni, így kénytelen volt a fojtogató kipufogógázban prüszkölve, őrült módon végigtekerni közöttük a híd teljes hosszában, hogy miután átértünk, csak annyit mondjon:
- Basszus, most jutott eszembe, hogy ma még nem is ittunk kávét!
Gyorsan pótoltuk a mulasztást, és Paks felé vettük az irányt, hogy aztán Bölcske és Madocsa kellemesen bódító egyhangúságában teljesüljön be a reggeli ómen: komám hátsó tengelye határozott kotyogásba kezdett, és rögtönzött javításaink ellenére nemhogy javult volna, a Paks előtti nagy dombon már kifejezetten hangosan kattogott a szerkezet. Ebben az állapotban szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a nagy kavarodásban a kerékpározásra teljesen alkalmatlan hatos főútra tévedtünk. Próbáltam az út menti halászlé-csárdák magasztalásával némi kedvet csinálni a negyvenfokos hőségben, tömött sorokban dübörgő autók közötti biciklizéshez, ám elég volt egyetlen pillantást vetnem komám ábrázatára, hogy tudjam, le kell forduljunk a géderlaki komphoz.

A Duna inneső oldalára érve már egyáltalán nem bántuk a kerülőt. Komám hátsó tengelye továbbra is zakatolt, viszont az útnak nekivetkőzve, egy szál klottgatyában tekertünk a néptelen utakon - cuccaink bovdenekre és gumipókokra függesztve lengedeztek a menetszélben – a Duna mellett megbúvó kedélyes kis falvak: Géderlak, Dunaszentbenedek, Uszód és Foktő életét figyeltük, és észre sem vettük, ahogy megszállt bennünket a nomád szellem: akkor és ott boldognak és szabadnak éreztük magunkat.
Kalocsa mellett aztán hirtelen rosszabbra fordultak a dolgok: a hátsó kerék erős imbolygásba kezdett, amit komám egyáltalán nem tolerált. Leugrott a bicikliről, és néhány kétségbeesett kalapácsütéssel megpróbálta helyretenni a kizökkent tengelyt, az viszont csodálatos gyógyulás helyett végleg elferdült. Komám nem bírta tovább a drámai feszültséget, lekapta és erőből úgy odavágta a kereket a gát betonjához, hogy nyolc küllő azonnal kitört, a kerék pedig a nemrég keményre fújt gumin pattogva telibetrafálta a néhány méterrel odébb szabályszerűen letámasztott, szinte vadonatúj Kelly’s-emet. Ettől viszont én pöccentem be olyannyira, hogy futólépésben a biciklimhez robogva átkoztam komámat, és bár láttam, hogy a fékkar enyhe elhajlásán kívül a gépnek az égvilágon semmi baja, mégis úgy éreztem, nem árt egy kis nevelő célzatú üvöltözés:
- Ha bármi baja lesz a bicajnak, kifizeted! – bőgtem, és a fékkaron látható minimáis koszfoltra mutattam. - Tessék, nézd meg, mit műveltél!
Komám a földről küllődarabkákat szedve közeledett, és megbánást tanúsított. Egy pillanattal később már én is megenyhültem, felajánlottam, hogy menjen be a városba a bicajommal, és vásároljon egy új hátsó kereket, de előbb persze állítsa vissza a fékkart abba az állapotba, amilyenbe a Kelly’s mérnökei – áldott legyen a nevük – megálmodták.

A bejegyzés trackback címe:

https://ketbiciklis.blog.hu/api/trackback/id/tr862350394

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Két biciklis viszontagságai Magyarországon - és külföldön
süti beállítások módosítása