A radler, avagy a sörből és jellemzően citromléből, neve alapján minden bizonnyal biciklisek számára kifejlesztett frissítő ital nem hungarikum.

Krisztusi korba kellett lépjek ahhoz, hogy 2003 forró nyarán, egy kellemes túranap után, a dunamenti Klosterneuburg festői kempingjének büféjében leküldjem életem első ilyen típusú italát, amely ha emlékezetem nem csal, a nem túl fantáziadús Radler márkanevet viselte.
A citrommal bolondított sör olyannyira jól esett, hogy a környéken később kitörő, és vadul tomboló zivatar ellenére nem tágítottam a büféből, ahol makacsul próbáltam elégedettre inni magam, de minél több Radler csúszott le a torkomon, annál jobban kívántam még egy üveggel, és mire az utolsó mennydörgés visszhangja is elült, már komoly és meghitt barátságban voltunk: a bicajos sör és én.

Zoli kollégám előrejelzései szerint az olasz határtól kellemes, hetven kilométernyi gurulás várt ránk egészen a friuli síkság kezdetéig, ám szuszogva és hápogva kellett tudomásul vennünk a szomorú tényt, hogy az út még mindig felfelé tart, és a kiadottól eltérően nagyon is tekerni kell azt az átkozott biciklit, hogy fogyjon az irdatlan távolság köztünk és a part között.
Egészen Tarvisioig tartott ez az időnként szégyenletes tolásokkal tarkított menet, melynek végén kitikkadva, lógó nyelvvel, leesett vércukorszinttel és némileg berekedve ültünk be egy kávézóba, hogy nagy halom lekváros fánkot faljunk be kapuccsínóval, és végre boldog elégedettség üljön ki porcukorral vastagon borított képünkre.
A várost elhagyva legnagyobb örömünkre az út valóban masszív lejtőbe ment át, negyven kilométer per órás átlagot produkálva zúgtunk lefelé a majdnem teljesen kihalt úton, ahol csak néha tűnt fel a vámőrség egy-egy autója, hogy villogó szirénával vágtasson felfelé, Arnoldstein irányába, és elgondolkoztasson bennünket, hogy ahol nincs határ, ott mégis mi dolga lehet a vámőrségnek.

A Koralpe mintegy harminc kilométer széles hegylánca egy majdnem teljesen szabályos, keresztirányú vágással szeli ketté Dél-Ausztriát, hogy véget vessen a békés stájer borvidék idilljének, és egy hosszú-hosszú, fájdalmas kaptatón vezesse át az utazót a vadregényes karintiai tájba.
A hegység egyik legdélebben fekvő csúcsa, a Dráva és a Lavant völgyének találkozásánál a folyók fölé magasodó Szent Magdaléna várt ezen a tikkasztó augusztusi délutánon ránk, lihegő, fújtató, prüszkölő invalidusokra, akik már egymáshoz sem szóltak, csak tolták és tolták a felmálházott biciklit, az enyhébb szakaszokon tekerve is egy kicsit, aztán megint toltak, egyre feljebb és feljebb, mind ritmustalanabb tempóban, és csak akkor álltak meg egy-egy pillanatra a fülüket hegyezni, ha egy arra tévedő autó felért a következő emelkedő tetejére, hátha végre ott van a hegymenet vége, és a sofőr leveszi a lábát a gázpedálról, hadd guruljon a gép magától tovább, lefelé, a reménybeli lejtőn.
Zoli kollégám minden ilyen eset után, amint meghallotta, hogy a tetőn járó autó mégis visszakapcsolt és gázt adott, legyintett egyet, és üveges tekintettel a távolba révedve, mintegy próféciaként mormolta maga elé:
- Ha felérünk, fizetek nektek egy jéghideg Puntigamert - majd önmaga visszhangjaként még néhányszor elismételte, egyre mélyebb hangon:
- Jéééééghideg Puntigamert. Jéééééééghideget. Igen.

A Rábafüzes / Heiligenkreuz átkelőhelyen történő határellenőrzés olyan váratlanul gyorsan zajlott le, hogy a konkrét aktust követően még percekig toporogtunk zavartan a betonon, körbe-körbe tekingetve, amíg egy megtermett osztrák határőr türelmetlenül felénk nem csapott, jelezve, hogy ne tartsuk már fel az átmenő forgalmat, és szíveskedjünk végre az ország belsejébe fáradni.
Egy kicsit csalódottnak éreztem magam. Az ember közel harminc évnyi Kelet-Európa után ennél azért többet vár.
Sehol egy kábítószerkereső kutya, aki marcona gazdája parancsára végigszaglászná vadonatúj biciklistáskám összes oldalzsebét, fülét és cippzáras leffentyűjét, sehol egy tenyérbemászó képű bürokrata, aki balkáni nagyvonalúsággal megpakolt csomagtartóink láttán azonnal parkolópályára terelne bennünket, hogy aztán összeráncolt homlokkal papírjaink tanulmányozásába merüljön, míg mi órákig aszalódunk a tűző napon. Ehelyett egyszerűen megkérdezték tőlünk, hogy hová megyünk, és amikor ékes németséggel rávágtam, hogy "Itália", szabályosan odébbsodorták a biciklimet, jelezvén, hogy akkor legyünk kedvesek ténylegesen elmozogni Itália irányába.

A magunk részéről minden lehetségest elkövettünk, hogy kunsági túránk még sokáig emlékezetes maradjon, nem csak a mi, de környezetünk számára is.
Itt van mindjárt a komám által csak nomád stressznek nevezett jelenség, amely alattomos módon, már közvetlenül a túráról való megérkezés után megtámadja az utazót, aki alighogy beordítja a "Megjöttem!"-et az ajtón, máris görcsbe áll a gyomra, és legszívesebben visszafordulna, hiszen a következő másodpercben szerettei fognak kitódulni az udvarra, hogy ölelgessék, ropogtassák, és ami a legrosszabb, feltegyék a világ legfeleslegesebb kérdését:
- Na, milyen volt? - és látszik rajtuk, hogy ezúttal tényleg kíváncsiak a válaszra, mi pedig nem ússzuk meg néhány bajszunk alatt elmormolt frázissal.

A gáton leterített polifómon henteregve élveztem a mérhetetlen nyugalmat, amit a járatlan ártér nyújt az utazónak. Szendergésemből végül a közeledő gátőr trappolása zökkentett ki, aki őszinte érdeklődéssel járta körül a biciklim környékén idilli rendetlenségben szétszórt cuccaimat.
- Merre lesz a séta? – kérdezte, majd lehuppant mellém a polifómra, és válaszomat meg sem várva sóhajokkal tarkított, kissé nosztalgikus hangvételű beszámolót tartott, amelyben kifejtette, hogy ifjúkorában ő is gyakran túrázott a környéken egy rendkívül megbízható orosz biciklivel, és talán még most is ezt tenné, ha életét nem rabolta volna el a hivatása és az asszony, aki egyáltalán nem tolerálná, ha napokra eltűnne - holmi kerékpártúrákra hivatkozva.
Elbeszélése közben, némileg bánatosan megitta egy sörömet, aztán megveregette vállam és biztosított, hogy lélekben velem van, majd eltűnt a gát mögött, a délutáni napsütésben.

Nagypályás biciklissé válásom folyamata azon a ponton tört meg kissé, amikor egy többet ígérő kora őszi estén, minden előzetes értesítés nékül ellopták a biciklimet. Nem estem kétségbe, némi spórolás után újra felkerestem azt a bizonyos mountain bike diszkontot, majd rövid tűnődés után kiválasztottam egy pontosan ugyanolyan kék Olimpiát, mint amilyen az előző volt. Ezt a biciklit két héttel később lopták el.
A második eseten már nem tudtam olyan könnyen túltenni magam. Biciklink ellopásának két kellemetlen utózöngéje van, az egyik az a bizonyos tompa nyomás a gyomortájékon, ami az emberiség iránt táplált feltétlen bizalom elvesztésekor jelentkezik, a másik pedig annak a szomorú ténynek megélése, hogy a továbbiakban gyalog kell járni. Ez utóbbi élmény, akárcsak később a gyalogtúrázás, valahol mindig arra a huszárra emlékeztetett, aki elveszítette a lovát - ezzel együtt pedig teljes identitását is. Olyannyira sikerült magam ebbe a melankolikus állapotba ringatni, hogy végül már csak egyetlen kiút kínálkozott. Elhatároztam, hogy vásárolok egy prémium bringát, és életem hátralévő részében azzal fogok aludni.

Még meg sem melegedett az új bicikli a garázsban, amikor komám máris egy konkrét tervvel  rukkolt elő: azt javasolta, hogy emeljük a közelgő augusztus 20-i ünnepség fényét a magunk részéről egy monstre túra megtételével, összesen körülbelül hetven kilométert erdei terepen letekerve, mindezt két napra elosztva, hogy jusson időnk a környék látnivalóinak alapos megszemlélésére, különben is, hetven kilométer az hetven kilométer.
Számomra, aki addig maximum a város határában húzódó szőlőhegyig közlekedett két keréken, ekkora táv megtétele egyenesen utópisztikusnak tűnt, komám azonban magabiztosan jelentette ki: abszolút bírni fogjuk a tempót, és hogy ennek nyomatékot adjon, vadul ismertetni kezdte a részleteket.

Minden azon a verőfényes nyári napon kezdődött, 1995 júniusában, amikor legkedvesebb komám minden előzetes konzultáció nélkül beállított hozzám egy akkoriban rendkívül divatosnak számító mountain bike kerékpárt tolva, áttizzadt, zöld pólóban, kockás rövidnadrágban és koszcsíkokkal díszített - valamikor talán szürke - zoknival viselt szandálban, az udvariassági formulák teljes mellőzésével azonnal kettőhármas hosszúlépést kérve, hogy egycsapásra meghatározza archetípusunkat az elkövetkezendő tizenöt évre.