Zoli kollégám előrejelzései szerint az olasz határtól kellemes, hetven kilométernyi gurulás várt ránk egészen a friuli síkság kezdetéig, ám szuszogva és hápogva kellett tudomásul vennünk a szomorú tényt, hogy az út még mindig felfelé tart, és a kiadottól eltérően nagyon is tekerni kell azt az átkozott biciklit, hogy fogyjon az irdatlan távolság köztünk és a part között.
Egészen Tarvisioig tartott ez az időnként szégyenletes tolásokkal tarkított menet, melynek végén kitikkadva, lógó nyelvvel, leesett vércukorszinttel és némileg berekedve ültünk be egy kávézóba, hogy nagy halom lekváros fánkot faljunk be kapuccsínóval, és végre boldog elégedettség üljön ki porcukorral vastagon borított képünkre.
A várost elhagyva legnagyobb örömünkre az út valóban masszív lejtőbe ment át, negyven kilométer per órás átlagot produkálva zúgtunk lefelé a majdnem teljesen kihalt úton, ahol csak néha tűnt fel a vámőrség egy-egy autója, hogy villogó szirénával vágtasson felfelé, Arnoldstein irányába, és elgondolkoztasson bennünket, hogy ahol nincs határ, ott mégis mi dolga lehet a vámőrségnek.
Hamarosan elértük a Tagliamento völgyét, a folyó kavicsos medrében türkizkék víz hömpölygött méltóságteljesen, arra csábítva az utazót, hogy biciklijét ledobva, artikulátlan üvöltéssel rohanjon be a vízbe, és a perzselő hőségben felforrósodott tagjait ott hűtse újra üzemi hőmérsékletre.
Komám a déli órákban már komolyan aggódott az egészségéért, és a gutaütést, mint különlegesen rút halált vizionálta maga elé, amely ráadásul idegen földön éri, így az első adandó alkalommal csikorgó fékekkel a meder mellé állt, letámasztotta biciklijét, és preventív céllal a kristálytiszta vízbe rohant.
Azzal természetesen nem számolt, hogy az Alpok forrásai tíz fokosnál egy cseppet sem melegebbek, és ezeket a vizeket a Tagliamento itt még meglehetősen nyers állapotban szállítja a tenger felé, így nem ért nagy meglepetésként, hogy abban a pillanatban, amikor kétes tisztaságú lábfejét a folyóba mártotta, hangos visítással már vissza is rántotta azt, hogy a továbbiakban csalódott ábrázattal figyelje a csábító, de hideg habokat.
Kiábrándultsága akkor hágott a tetőpontjára, amikor megjelent a színen két cseh biciklis, akik rendkívül sportos módon, minden felesleges mozdulat nélkül - ezzel tiszteletünket teljes mértékben kiváltva - leugrottak túrabicajaikról, ledobálták ruháikat, és ellentmondást nem tűrő módon beugrottak a folyóba.
Néhány percnyi lubickolás után kimásztak, és vigyorogva nézték csomagjainkat, különös tekintettel komám korábban már aposztrofált, különlegesen randa és hatalmas hálózsákjára, amely pöffeteggomba módjára burjánzott biciklije csomagtartóján.
Szóba elegyedtünk velük, és hamarosan kiderült, hogy Prágából jönnek a bőven kétezer méter fölé kúszó Grossglockner Strassén át, és Triesztbe tartanak, de nincsenek olyan szimpatikus csomagjaik, mint nekünk, mert nem férnének el a biciklijükön.
Minden holmijuk csodálnivalóan kompakt, katonás rendben állt a helyén.
Komámmal egymásra pillantottunk, és abban a pillanatban mindkettőnk számára tisztán kirajzolódott, hol rontottuk el. Bólintottunk, és szavak nélkül is tudtuk, hogy ezek a cseh bicajosok intő jelként, a sors közbeavatkozására érkeztek ide, hogy megmutassák nekünk a követendő utat, hogyan kell komolyan, felkészülten, műveletileg túrázni.
Elbúcsúztak, felpattantak biciklijeikre, és eltűntek a következő kanyarban, én pedig kivettem dudorodó nyeregtáskámból a „99 Társasjáték – egy dobozban!” mintegy három kilós, irdatlan méretű kartondobozát, továbbá két fa vízi teniszütőt a hozzá tartozó labdákkal, és úgy döntöttem, hogy ezt az egész hóbelevancot úgy bevágom az első kukába, hogy hírmondó sem marad belőle.

A Tagliamento völgye

Egyszer csak véget értek a hegyek, előttünk hevert a végtelen friuli síkság, a levegő pedig megtelt fűszeres pínea illattal, amely illat a mediterrán életérzés maga.
Lendületesen törtünk előre Udine felé, csak az aggasztott bennünket, hogy a nap már komolyan délutánba hajlott, előttünk pedig még mindig volt vagy kilencven kilométernyi tekernivaló. Gyakran tekingettünk hátrafelé, hátha feltűnik az úton egy magyar rendszámú Honda, benne barátainkkal és a láda sörrel, de az út még mindig üres volt, csak néha húzott el mellettünk egy-egy olasz biciklis, akik merőben más dimenzióban, fejükön kendővel, hátukon hirdetésekkel, farzsebükben pedig American Express Gold hitelkártyával közlekedtek versenykerékpárjaikon.
Sorukat egy furcsa, némileg szürreális, a felhevült aszfalt felett vibráló levegőből lassan kibontakozó jelenés törte meg, amely a part felől közeledett, bicikliken. Elöl egy tagbaszakadt, a fekete klottgatyáján kívül mindössze óriási szakállt, és az ahhoz szervesen kapcsolódó, csapzott, hosszú hajat viselő illető tekert, terpeszülésben, hiszen a vázhoz bőrszíjjal hozzáerősített, rettenetes csomagjai nem tették lehetővé a helyes lábtartást, mögötte pedig egy szőke, rendkívül dekoratív, bikinis hölgy próbált lépést tartani vele, nem különben ipari mennyiségű pakkal a biciklijén.
Amint mellénk értek, minden, a jelenéssel kapcsolatos rejtély egy csapásra megoldódott: a fickó ugyanis harsány "Szevasztok!" kiáltást hallatva húzott el mellettünk, míg a leányzó szemérmesen mosolygott.
A Tagliamento völgyében esett kalandunk óta mélyen gondolataiba merült komám erre végre összerezzent, hátranézett a páros irányába és kézzel-lábbal integetni kezdett:
- Ezek a mieink voltak! Hé! Szevasztok! - a magyar szó hallatán lelkét olyan gyermeki öröm szállta meg, mintha nem három napja, hanem legalább három éve lett volna már annak, hogy Szentgotthárdnál odahagytuk kis hazánkat.

A hetven kilométernyi gurulás

Az Udine és Portogruaro közötti, mintegy harminc kilométeren keresztül nyílegyenesen futó szakaszt gyakorlatilag teljesen lekapcsolt tudatállapotban tekertük végig, csak az út mentén fürtökben kódorgó, autósokra vadászó afrikai lányok egyike-másika váltott ki belőlünk elragadtatott "Óóóóóóh!" felkiáltásokat, hevültségünkre a környékbeli földekről az útra is kilocsoló öntözőberendezések hűs vízsugara jelentett gyógyírt.
Este nyolc körül értünk Portogruaroba, a városkába, ahol megállt az idő. Kopottas, bordó színű falak övezte sikátorokban tekertünk, alattunk macskakő, az utcán pedig senki nem járt, csak a párkányokon lengedező, hatalmas méretű gatyák, és az ablakokon kiszűrődő zene jelezte, itt emberek is élnek.
Egy boltíves kapun aztán behajtottunk a főtérre, ahol a leánderek, pálmák és bougenvillák között vidám rendetlenségben sorjázó asztaloknál ücsörgött egész Portogruaro férfinépe, hogy borozgatással és rendkívül hangos dominózással üsse agyon az időt a bársonyos estében.
Fekete hajú angyal szárnyalt közöttük, kezében italokkal sűrűn megrakott tálcát egyensúlyozva, aki mihelyt meglátott bennünket a boltív alatt begurulni, azonnal elénk perdült, hogy hangos és bonyolult olasz mondatok tömkelegét vágja a fejünkhöz.
- Szerintem azt kérdezte, iszunk-e valamit? - suttogta óvatosan a komám a hölgy súlyos szózatát követő csendben.
Elővettem minden olasz tudásomat, és megpróbáltam válaszolni:
- Ööö, due kóla - az utolsó pillanatban tudatom egy hátsó, pókhálós raktárából még az is elővánszorgott, hogy: - prego.
A hölgy azonban nem hagyta ennyiben, és újabb körmondatokat tálalt fel, amelyből az emberiség egyfajta ősi metakommunikációs tudására alapozva azt hámoztam ki, arra kíváncsi, hogy honnan jövünk.
- Budapest. Sí, sí, sí. Budapest. Ungarn. Ungheria.
Összecsapta a tenyerét, és felsikkantott:
- Bravi! Bravi! - majd rekedt kiáltásokat hallatva tapsolni kezdett, az asztaloknál ülők pedig követték a példáját, és elismerő, nyájas vigyorral a képükön bólogattak. Az idióta komám hajlongott, alig győztem oldalba bökdösni.
Az asztaltársaságok néhány pillanat alatt túltették magukat az esetünkön, és visszatértek a dominóhoz, mi pedig szélvészgyorsan magunkba döntöttük a kólát, hiszen már sötétedett, és a parttól még legalább negyven kilométer választott el bennünket.

Jesolo felé közeledve egyre nagyobb lett a forgalom, komám pedig hiperrealista káromkodásokkal adta tudtomra, hogy egyáltalán nincs ínyére az olaszok vezetési stílusa, illetve hozzáállásuk az egyszeri biciklistához. Ami azt illeti, én is meglehetősen feszült idegállapotba kerültem a végjátékra, halálosan fáradtnak éreztem magam, ráadásul éppen akkor olvastam el azt a kedves feliratot egy táblán, hogy "Jesolo - 35 km", amikor körülbelül nyolc kilométerrel korábban már azt olvashattuk nagy ujjongással, szintén egy táblán, hogy "Jesolo - 17 km". Komám időnként azt hangoztatta, hogy teljesen hülye vagyok a térképolvasáshoz, és jelenleg éppen Ausztria felé tartunk, vissza a hegyekbe, de aztán félórányi őrült tekerés után végül feltűnt egy újabb tábla: "Jesolo - 5 km". Én nyertem, de ezt a komám sem bánta, a látóhatárt kémlelte, és megpróbálta érezni a sós párát a levegőben.
Visszafogott tempóban közelítettük meg a parton fekvő Lido di Jesolo üdülővárost, tudtuk, hogy már nem kell rohanni, csak meg kell találjuk a megbeszélt kempinget, be kell csekkolnunk, és este tizenegykor találkozunk Zoli kollégámékkal, meg a beígért láda hazai sörrel, a recepción.

Lido di Jesolo utcáin este tizenegy körül az esti sétához csinosan felöltözött üdülők zajos hadoszlopai őgyelegtek, pizzériákba estek be és gelateriákból estek ki, miközben valamit folyamatosan rágtak, ittak vagy nyaltak, mindenesetre szemmel láthatóan megpróbálták magukat rettenetesen jól érezni.
Közöttük próbáltunk rendet vágni, a két csapzott, rendkívül büdös, ám határozottan profán biciklis, komám azzal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy miközben lépésben tekert, időnként ráüvöltött egy-egy találomra kiválasztott üdülőre:
- Parco Capraro? - majd karjával előremutatott, és kérdőleg nyögött, ezzel azt a kérdést próbálta a maga sajátos módján összeállítani, amely eredetileg így hangzik: - Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy ebben az irányban van-e a Parco Capraro kemping?
Természetesen senkinek fogalma sem volt róla, isteni csodának tekintettük, hogy mindössze néhány percnyi késéssel a megbeszélt helyre érkeztünk, ahol azonban újabb nehézséggel kellett szembenéznünk. A kemping bejáratát ugyanis lánccal zárták le, a láncon tábla fityegett, ezzel a felirattal: "Completo", a tábla előtt pedig marcona, kopasz illető állt, akinek az volt a dolga, hogy a bejáratot megközelíteni próbálók tömegét szélmalmozó mozdulatokkal hátra, a tenger irányába taszajtsa.
Mindenki fülsiketítő módon ordított.
Óvatosan a recepcióként szolgáló faházhoz settenkedtem, amelyben egy alapvetően barátságosnak látszó, bajuszos fickó üldögélt, és megpróbált ellenségesen nézni, miközben egy óriási vendégkönyvvel legyezgette magát.
- Öhm, sorry - szólítottam meg, minden mindegy alapon. - We came from Budapest. By bycicle.
Vártam, hogy felcsillanjon a szeme, esetleg ő is "Bravi, bravi" kiáltásokat hallasson, de ettől egyelőre messze voltunk. - Öö, this is our favourite camping site, and we came from Budapest, Hungary, by bycicle, especially to this camping. One thousand kilometers. You know.
Kihajolt a bódéból, és megszemlélte a biciklijeinket, én pedig tovább raktam a tüzet:
- We used to come here every year. By byclicle. Really. This is our faaaaaavourite camping site. We love it!
Ez hatott. Rám nézett, és azt mondta:
- I remember you. In '96. Ok. Passports, please.
Soha életemben nem jártam még itt, de mit számított ez. Bejutottunk a kempingbe.

A Parco Capraro tényleg tele volt, mindössze egy talpalatnyi füves terület jutott osztályrészünkül, közvetlenül a Vicenzai Hóhérok ultracsoportjának sátra előtt, az út mellett, ahol a barátságos kempinglakók őrült módjára közlekedtek Vespáikon. Mi már ezt sem bántuk, felállítottuk a sátrat, leterítettük elé polifómjainkat, és elheveredtünk rajta, hogy szótlanul nézzük a csillagos égboltot, és nagyokat szippantsunk a nehéz, párás tengeri levegőből, amely vad fenyőillattal keveredett a mediterrán éjszakában.
Arról letettünk, hogy Zoli kollégámékat a nagy zűrzavarban megtaláljuk, még abban sem voltunk biztosak, egyáltalán bejutottak-e.
Elővettük bónusz halainkat, azt az egy-egy darab, a hipermarket választékában legdrágábbnak bizonyuló konzervet, amelyet minden túrán a legnehezebb cél elérésére tartalékolunk, felbontottuk, és ernyedten kanalaztuk a konyakos-mustáros lébe fulladt halakat.
Egyszer csak zöldes színű, szinte nappali világosság támadt, a kempingezők, többek között a Hóhérok ultrái is aprót sikkantva kapták fel a fejüket, és fordították az ég felé, ahol hatalmas, ragyogó tűzgömb pörgött-forgott, amíg egy végső robbanással elemeire nem hullott, hogy ezernyi sziporkázó csóvát húzva halványuljon el az égen.
Lélegzetvisszafojtva figyeltük a jelenséget, életünk leglátványosabb hullócsillagát, amely első éjszakánkon köszöntött bennünket a tengernél.

Kövesd az útvonalat térképen!
Az útvonal fájl letölthető, Google Earth-ben megnyitható, az útvonal virtuálisan bejárható! A .kml file letöltéséhez kattints ide!