A gáton leterített polifómon henteregve élveztem a mérhetetlen nyugalmat, amit a járatlan ártér nyújt az utazónak. Szendergésemből végül a közeledő gátőr trappolása zökkentett ki, aki őszinte érdeklődéssel járta körül a biciklim környékén idilli rendetlenségben szétszórt cuccaimat.
- Merre lesz a séta? – kérdezte, majd lehuppant mellém a polifómra, és válaszomat meg sem várva sóhajokkal tarkított, kissé nosztalgikus hangvételű beszámolót tartott, amelyben kifejtette, hogy ifjúkorában ő is gyakran túrázott a környéken egy rendkívül megbízható orosz biciklivel, és talán még most is ezt tenné, ha életét nem rabolta volna el a hivatása és az asszony, aki egyáltalán nem tolerálná, ha napokra eltűnne - holmi kerékpártúrákra hivatkozva.
Elbeszélése közben, némileg bánatosan megitta egy sörömet, aztán megveregette vállam és biztosított, hogy lélekben velem van, majd eltűnt a gát mögött, a délutáni napsütésben.
Komám még a láthatáron sem volt, elhatároztam hát, hogy megebédelek: kanyarítottam egy böcsületes szelet kenyeret, hozzá szalonnát, paprikát, és kedélyes falatozásba kezdtem. Jóllakottan nyúltan végig aztán a polifómon, de a komám továbbra sem jött. Kisvártatva úgy döntöttem, hogy egye fene alapon meg is vacsorázom, ezúttal egy halkonzervet kotortam elő a táskából, megettem, és újra elnyúltam, de a komám még mindig nem volt sehol. Ekkor már határozottan aggódtam: először rémlett fel annak a lehetősége, hogy nem fogunk időben Villányba érni.

A nap még jócskán fent volt a horizont felett, amikor végül egy kacsázó Kelly’s tűnt fel a gáton, rajta komám egyensúlyozott hevesen, miközben diadalittasan lengetett egy vadonatúj huszonhatos hátsó kereket, fogaskoszorústul. Néhány perc alatt összeraktuk a biciklijét, majd rohanvást indultunk a komphoz, hogy még világosban Gerjenbe érjünk, sőt, ha lehet, eljussunk a dombori Duna-holtághoz, ahol reményeink szerint a kempingben nyaralók tömegei várnak bennünket, fergeteges bulihangulattal.
Óriási hajrát produkálva teljesítettük is a ránk eső részt, a dombori vízi paradicsomban azonban csak két hervatag keletnémet leányzót találtunk. Ők ugyan hajlandóak voltak velünk meginni egy üveg bort, amelyre meghívtuk őket, ezt követően viszont holmi fáradtságra hivatkoztak - állításuk szerint már hetek óta naponta hatvan kilométereket bicikliztek - és minden további kommunikáció helyett a sátrukhoz dübörögtek, ahol rövid kuncogás és zseblámpázás után mély hallgatásba burkolóztak. Komám kissé apatikus "csesszékmeg"-e volt az utolsó hangfoszlány, amely ebben a nyaralócentrumban, az idény végén, este tíz óra körül elhangzott.

Másnap reggel, ahogyan kikászálódtam a sátorból, a kemping teljesen üresen ásított rám, egyedül komámra lettem figyelmes, amint fogmosás helyett éppen egy Unicummal próbálta helyreállítani szája PH-értékét – ő az, aki korábban is többször felvetette már az utazó régi dilemmáját: most akkor kirándulunk, vagy fogat mosunk? Nekem is töltött egy pohárkával, aztán úgy döntöttünk, villámgyorsan elhagyjuk ezt a szellemjárta helyet.
Tolna város főutcáján áttekerve az esti lányokkal találkoztunk, vidáman integettek egy-egy borzasztó állagú kemping biciklin imbolyogva – komolyan elgondolkodtam rajta, hogy talán mégsem füllentettek akkorát azzal a bizonyos fáradtsággal. A nap gyorsan emelkedett, és hamarosan olyan hőség kerekedett, hogy Bogyiszlón kénytelenek voltunk hosszabb pihenőt tartani egy igazi klasszikus, hodályszerű kocsmában, olyanban, ahol fémtartályokból mérik a bort a rendkívül retkes faszékeken ücsörgő, rendkívül retkes törzsközönségnek. Magunk az ajtóban ácsorogtunk, és kifelé lesegetve próbáltuk felfedezni a híres-hírhedt paprika hazáját, de semmi különlegeset nem láttunk. Az emberek nem voltak mérgesebbek más falvak lakóinál, a házak falait sem lepte be a kapszaicin, egyáltalán, Bogyiszló egy barátságos, de igen-igen átlagos helységnek tűnt azon a napon. Néhány pohár fröccs elfogyasztása után úgy gondoltuk, ezt a tevékenységet folytathatnánk akár Szekszárdon is, mégiscsak a bor hazájáról van szó, felkerekedtünk hát, és a Sió mellett kanyarogva betekertünk a városba.
Az első útba eső borozóba betérve aztán megtapasztaltuk, milyen is az, ha nyáridőn megfagy az ember körül a levegő. A helyi lakosok ugyanis leplezetlen rosszallással méregettek bennünket, sőt, szemmel láthatólag csak az alkalmat keresték, hogy jól odamondjanak ennek a két naplopónak látszó, de mindenképpen gyanús kis alaknak. Egy lukacsos trikós, kövér egyén volt az, aki a legkevésbé bírta a feszültséget.
- Hát ti meg mit csináltok itt? – mordult rám, aztán szemünkre vetette a legnagyobb bűnünket:
- Pestről jöttök, mi?
Kénytelenek voltunk bevallani, hogy sajnos, tulajdonképpen igen, pontosabban Pest megyéből, de ez itt nem volt mentő körümény. A komám kétségbeesve magyarázta, hogy mi csak Gemencre igyekszünk, a nevezetes erdőbe. Hangos hahota fogadta ezt a kijelentést, a kedves emberek azonnal felvilágosítottak minket, hogy az ilyen nyápic pestieket a szúnyogok ott két perc alatt kivégzik. Mit két perc, két másodperc alatt! Miközben ezen mulattak, én zavartan tapogattam az ártéri éjszakázás során szerzett tucatnyi csípést a bőrömön. Nem tűntek túl fényesnek a kilátásaink.

Az utazó Szekszárd felől érkezve Keselyűsnél éri el a híres-neves erdőt, ott, ahol a legváratlanabb helyen működik egy kocsma, rendkívül kedves kiszolgálással és világbajnok töpörtyűkrémmel. A szúnyogok egyelőre nyugodtak voltak, mi viszont úgy döntöttünk, hogy sietünk, és kihagyjuk Öcsény, Decs és Sárpilis felkeresését, azokét a falvakét, ahol állítólag az országban utolsóként laknak honfoglaló magyarok leszármazottai, ezek a helységek ugyanis a vadonnak hála az utóbbi ezer évben annyira el voltak vágva külvilágtól, hogy sem a tatár, sem a török, sem más átvonuló nép – pedig volt még belőlük néhány - nem dúlta fel őket.
Továbbindultunk hát Pörböly felé, és olyan fantasztikus élményben volt részünk, amilyenben biciklis csak részesülhet. A Gemenci-erdő hatalmas vadon, ahol a vaddisznócsordák a gát oldalában rohangálnak, a benyílókban szarvasok és őzek álldogálnak, az ősöreg fák alatt pedig a Duna holtágai kanyarognak szertelenül. A hőség miatt továbbra is szigorúan klottgatyában közlekedtünk, a szúnyogok ugyanis a jövendölés ellenére - és folyamatos sebességünknek hála - nem találtak meg bennünket. Nem úgy, mint azokat a szerencsétlen földmérőket, akik gyakorlatilag űrruhában ácsorogtak tedolitjuk mellett a töltésen, vadul csapkodva magukat és egymást, és amikor megláttak bennünket, ahogy gyakorlatilag pucéran tekerünk el mellettük, sikoltozva kérdezték:
- Hát magukat nem csípik a szúnyogok?
- Minket? Nem – válaszolta a komám derűsen, és amilyen nyugodt tempóban csak bírt, olyanban tekert el a hisztérikusan ugráló alakok mellett.
Pörböly előtt viszont már az ő mosolya sem volt őszinte. Mohács felől olyan zivatar közeledett, hogy a déli ég teljesen elfeketedett, a sötét háttér előtt rendkívül kontrasztosan fehérlő galambcsapatok röpültek.
Válaszút elé kerültünk. Ha tovább megyünk Villány felé, akkor teljesen biztos a katasztrófa egy brutális megázás képében, ha viszont átmegyünk a hídon, és menedéket keresünk Baján, esetleg megpróbáljuk kelet felé tartva kikerülni a vihart, akkor ezen a túrán szinte bizonyosan nem érjük el a végcélt, hiszen a kalocsai kaland miatt már így is fél napos késést szedtünk össze. Rövid, de heves vita következett, én kelet felé indultam volna, komám viszont kijelentette, hogy márpedig ő Villányba megy, és pász - aztán egy, a közelben becsapó sistergős mennykő mégis kijózanította, és bal felé vettük az irányt.

A zivatar súrolta Baján sem volt sokáig maradásunk, pedig szerettünk volna a Petőfi-szigeten berendezkedni, először is a vendéglőben, ahol bajai tésztás halászlevet faltunk volna boldogan, extra cseresznyepaprikával és hatalmas darab fehér kenyérsarkokkal, hogy aztán az éjszakát a hangulatos kempingben töltsük, egy-egy üveg hajósi bort dajkálva, a csillagfényes ég alatt henteregve, a dolgok állásával maradéktalanul kiegyezve.
Ehelyett az idill helyett azonban hiányos esőfelszerelésünket átkozva menekültünk kelet felé, egyre távolabb a közben már zabolátlanul tomboló zivatartól - egyúttal pedig utunk céljától, Villánytól.
Csávolyon már legszívesebben letáboroztunk volna, a falut körülvevő kukoricás azonban nem túlzottan dobogtatta meg éjszakai pihenőhelyre vágyó szívünket - ráadásul komám, mint régi és bennfentes agrárgyerek, még a termést is hevesen kritizálta. Az sem tett túl jót a lelkünknek, hogy két helyi illetőségű, hatalmas, és nem kifejezetten sportos alkatú lány előzött meg bennünket nyekergő bicikliken, ám amikor utánuk kiáltottunk, hogy szerintük hol lehet itt a közelben két fáradt utazónak megszállnia, olyat kiáltottak vissza, ami zene volt füleinknek:
- Pár kilométer ide Kunfehértó, ott van tó, strand és kemping! - azzal lekanyarodtak és elviharzottak Rém falu irányába.
- Nomen est omen - mormolta komám, azzal belehúzott, mert mögöttünk a csávolyi kukoricaföldeket már villámok szabdalták.

Jánoshalmán sötétedett ránk, ez azonban nem akadályozott meg bennünket abban, hogy a zivatarral szemben szerzett előnyünket egy helyi kocsma kerthelyiségében ücsörögve herdáljuk el, egyszerűen ki voltunk tikkadva, mindketten belefáradtunk kissé az elemekkel vívott harcba. Második Ászokom címkéjét tépkedtem, amikor felvetődött a végső kérdés: mi legyen Villánnyal? Gyakorlatilag egyetlen napunk maradt, azalatt kellett volna odajutni úgy, hogy előtte még jó néhány kilométert távolodunk, aztán pedig ha ott vagyunk, azonnal kereshetjük a vasúti csatlakozásokat hazafelé.
- Maradjunk irányban, és tekerjünk egyenesen haza - vettem elő kissé letörten az egyetlen ésszerűnek látszó megoldást. Komám a sör habját szürcsölve vívódott, aztán lehúzta az üveg tartalmát, elnyomta cigarettáját és felpattant az asztaltól:
- Akkor viszont induljunk, hátha nyitva van még valami büfé annál a tónál!

A dél-alföldi táj néma, mozdulatlan sötétségbe burkolózott, csak a látóhatár alján, a Duna vonalánál száguldoztak zivatarok, néha egy-egy távoli villám hasította fel a közelgő éjszaka leplét, narancsszínben világítva meg a furcsa, karfiol alakú felhőket. Komám bekapcsolta a dinamóját, ettől még kísértetiesebb lett a hangulat, hol gyengébb, hol erősebb fénycsóva vetült az útra a gumihoz súrlódó fém kaparászó zajától kísérve. Ez volt az egyetlen hang, mindketten saját gondolatainkba merülve tekertük át az egyhangú kilométereket. Ezekben az ihletett pillanatokban születnek nagy felismeréseink és nagy elhatározásaink, amelyekből később persze sohasem lesz semmi, ilyenkor mégis minden végtelenül könnyűnek és egyszerűnek tűnik.
Feltűntek végül Kunfehértó fényei, arrafelé vettük az irányt, ahol kissé egyszerű térképünk alapján a tavat sejtettük. Áttekertünk a kihalt falun, poros földutakon, aztán mintha valami tóféle tűnt volna fel a sötétben, de ebben egyáltalán nem voltunk biztosak, újabb kilométerek után pedig végképp bekeveredtünk a bozótba. Komám leszállt a bicikliről és közölte, hogy függetlenül attól, hogy hol vagyunk, ő pontosan ezen a helyen fog éjszakázni. A port nyeldekelve csinált helyet a sátornak, felállította, majd melléállt, kinyitott egy üveget, és elszánt sörözésbe kezdett. Néhány pillanat múlva én is csatlakoztam hozzá. Igen, ez a környék határozottan nem úgy nézett ki, mint a Magyar Mediterráneum. Tikkadt szöcskenyájak legelésztek rajtunk. Szótlanul iszogattunk, aztán megérkezett a zivatar első hulláma, és bezavart bennünket a sátorba.

Az eső egész éjszaka esett, az ultrakönnyű sátor pedig egyáltalán nem bizonyult vízállónak – nyilván azért volt ultrakönnyű, mert hiányzott belőle az anyag. A víz vidáman csörgedezett befelé a szövet résein, egyenesen komám szavatoltan vízálló hálózsákjába, amely úgy szívta fel az égi áldást, mint a szivacs, reggelre már nyomott vagy hetven kilót. Amint az eső alábbhagyott, cifra káromkodások közepette kászálódtunk ki komfortosnak éppen nem nevezhető hálóhelyünkről, és a derengő világosságban megállapíthattuk, hogy este sikerült a legelvadultabb, legtüskésebb, legvisszataszítóbb bozótost megtalálnunk, amely a Dunán innen valaha is termett, körülbelül fél kilométerre a tótól és kempingtől.
Könnyű szívvel csavartuk ki cuccainkat, és amilyen gyorsan csak lehet, kitakarítottuk magunkat a környékről. Kunfehértón még egy preventív egészségügyi akció keretében bevettünk néhány ampulla vodkát, hogy aztán a kritikán aluli időjárás miatt a tervünket feladva Kiskunhalason felszálljunk az első vonatra, amely észak felé tart. Komám jó vasutashoz méltóan már az indulás előtt rajtaütésszerűen elaludt, én pedig az ablakból figyeltem a szomorú tájat, amelynek mintha az eső elmúltával már nem akarózna újra összeszednie magát, és minden további ellenállás nélkül adná át a terepet a feltartóztathatatlanul közelgő ősznek és télnek.
Megint egy évet kell várnunk a következő túráig, sóhajtottam magamban. Komám a túlsó ülésen gátlástalanul horkolt.